„Zsonglőrködni drágám,
ha dől az ég.”
(Sylvia Plath)
Nem vagy mellőzve,
nem vagy egyedül,
csak a dolgaim
maguk alá gyűrtek.
Értsd meg, ha most
egy kicsit magamban szeretnék szállni.
A hülyeségeim miatt,
amikkel játszottam,
bocsáss meg.
Tényleg őszintén és nyíltan akarok
reggelente a tükörbe nézni.
Ugye fogod majd a kezemet,
fogságomból kiszabadulva?
Falakat emeltem,
mert menedéket akartam,
de végül magamat falaztam be,
és te kint rekedtél…
„Bölcs Mindenhatóból”
egy rettegő kis emberkévé váltam.
S mégis szeretsz,
köszönöm Neked!
S mégis bontod a falakat, bontjuk a falakat,
mégis…
Ne mondd azt, hogy elhagytalak,
tudtad, beteg vagyok, felvállaltál így is,
a legnehezebb életszakaszban
kettőnkért egyensúlyoztál az érzelmek kihúzott
kötelén.
Csak annyit kérek: ne mondd azt,
hogy elhagytalak.
Pár percre lepihenek, aztán
mindent újult erővel folytathatunk, Kedves,
teljesen máshogy, mint ezeddig,
érettebben s felelősségteljesebben,
együtt, egy szobában, egymás lábnyomában.
