688. szám Széppróza

Mi, magyarok a századelőn 51 szenvedélyes történet

Szerző:

Sal Endre, az Újságmúzeum főszerkesztőjének népszerű Mi, magyarok c. képeskönyv-sorozata folytatódik! Ezúttal a századelő Magyarországára utazhat vissza az olvasó, olykor méltatlanul elfeledett vagy kevéssé ismert karakterekről tudhatunk meg igazán színes történeteket.

Molnár Ferenc gyerekkori barátja volt a valódi Nemecsek

Szinte bizonyos, hogy róla mintázta Nemecsek Ernő figuráját A Pál utcai fiúkban Molnár Ferenc. De ki volt a valódi Nemecsek és milyen kapcsolatban állt a híres íróval? Egészen Molnár Ferenc gyerekkoráig kell visszamennünk az időben, hogy választ kapjunk erre a kérdésre.

Feiks Jenőnek hívták, és 1878-ban, ugyanabban az évben született, mint Molnár Ferenc. A Lónyay utcai református gimnáziumba is együtt jártak és a legjobb barátként tekintettek egymásra. Véd- és dacszövetség kötötte össze őket, akárcsak a Pál utcai fiúkat a regényben…

Iskola után színházasat játszottak a József körút 68. szám alatti, harmadik emeleti lakásban. A 17. számú ajtó mögött egy külön világot éltek. Főleg, hogy Feiks Jenő a tehetős bécsi nagybátyjától kapott egy gyerekszínházat, festett bábukkal és festett színpaddal. Jenő szobájában, az íróasztalon állt az imádott színház. Az volt a mindenük.

Színházasat játszottak, színdarabokat írtak, és alkalmanként a gimnáziumi osztálytársak is ott ültek a szobában és nézték az előadást. Még saját újságja is volt a színházimádó kettősnek, a Haladás című lapot hat példányban másolták le, s milyen az élet, Feiks írta és Molnár készítette hozzá az illusztrációkat. Tizennégy-tizenöt évesek voltak, s eszükbe sem jutott, hogy pont ennyi év elteltével Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk ünnepelt írója lesz, Feiks Jenő pedig elismert festő, illusztrátor és karikaturista.

Pedig így történt. Molnár Ferenc 1906-ban megírta A Pál utcai fiúkat, amelyben a gyerekkorát álmodta vissza. Mint később elmondta, a regény hősei valójában a korabeli diáktársai voltak. Majd hozzátette, kettőjükkel ma is a legjobb barátságban él. Ők Feiks Jenő rajzolóművész és Pásztor Árpád, az írótársa. Az utóbbi volt a nagyobbik Pásztor gyerek a regényben. Pásztor Árpád amúgy a Szentkirályi utcában élt gimnazistaként.

Feiks Jenőt aztán egy ideig elsodorta az élet Molnár Ferenc mellől. Párizsban, majd Münchenben tanult festészetet (a testvére, Alfréd is festőművész volt). 1911-ben itthon nagy feltűnést keltett, hogy nyoma veszett Molnárnak, több hétre eltűnt. Aztán Münchenben, Feiks műtermében találtak rá, még portrét is festett róla az akkor már elismert festő.

Nemecsek, azaz Feiks Jenő később a következőképpen emlékezett – nem kevés humorral – a József körúti körfolyosós bérház harmadik emeletén tartott kezdetleges színházi előadásokra:

„A világhírű író a testi fölényemet negligálva félrelökött és elfoglalta a világot jelentő deszkákat, melyek nem is az övé, hanem az enyimek voltak”, majd kitért Molnár akkor már világhírű ifjúsági regényére: „A Pál utcai telek igazi érzelmek helyszíne volt. Tanú vagyok rá, hogy a fele se költői kitalálás.”

Feiks Jenő 1917. június 10-én vette el feleségül Lánczy Margitot, a Nemzeti Színház népszerű színésznőjét. Margit édesanyja, Lánczy Ilka is színésznő volt, ám fájdalmasan hamar, 46 éves korában hunyt el. Margit édesapja sem lehetett ott az esküvőn, gróf Keglevich István még 1905-ben halt meg egy szerencsétlen párbajban, amely első vérig ment volna, ám ő belerohant a riválisa feltartott kardjába és belehalt a sérülésébe.

A polgári szertartást Bárczy István polgármester vezette és a két tanú is ismert ember volt. Az egyikük Miklós Andor, Az Est nevű napilap dúsgazdag tulajdonosa, a másik tanút meg úgy hívták, hogy Molnár Ferenc. Ez volt Feiks második házassága, az elsőt ugyanis két évvel korábban bontották fel, azt Magaziner Annával kötötte még 1903-ban.

Molnár Ferenc és Feiks barátsága később sem lazult, de aztán eljött a gyászos 1939-es esztendő. Ebben az évben halt meg hosszan tartó betegség után a János Szanatóriumban Feiks Jenő, aki csupán 61 esztendős volt, Molnár pedig ugyancsak ebben az évben távozott az Egyesült Államokba és soha többé nem jött haza. Ott is halt meg 1952-ben, 74 éves korában. A valódi Nemecsek, az egyik legjobb barátja ekkor már régen halott volt.
Bármi is történt velük az életben, a József körúti házban gyerekként játszott színházasdi örökre összekötötte őket…

Igazi és ál-Nemecsekek

1963-ban egy izgalmas per zajlott Budapesten, egy bizonyos Jezsek Józsika Ferenc ugyanis azt állította magáról, hogy ő az igazi Nemecsek. Az író Hollós Korvin Lajos viszont leleplezte egy írásában, amiért Jezsek beperelte. A bíróságon aztán semmivel nem tudta igazolni, hogy az ő alakja ihlette Molnárt, sőt, kiderült, hogy korábban első világháborús katonanótákra adott be szerzői jogi védelmet, ám ott sem járt sikerrel, mivel bebizonyosodott, hogy semmi köze a dalokhoz. A pert elvesztette, pedig korábban sokan hittek neki, még dedikálással egybekötött élménybeszámolókat is tartott.

Az exfeleség

Molnár Ferenc A Pál utcai fiúkat egy kávézó karzatán írta és fejezetenként küldte be a Tanulók Lapjának szerkesztőségébe, amely elsőként közölte részletekben a regényt. Csodás könyvet írt, pedig a magánélete akkoriban sem volt rendben, éppen tönkrement a friss házassága Vészi Margittal. Molnár nemegyszer tettleg is bántalmazta a feleségét, s végül 1910-ben elváltak. Az újságíróként és festőként is jeleskedő Vészi később számtalan helyen élt és dolgozott a nagyvilágban, s végül 76 éves korában, egy alicantei hotelszobában dobta el magától az életet.

Miért angolok?

Sokan nem értették, hogy az 1968-ban forgatott, ma már kultikus A Pál utcai fiúk filmben miért angol diákok alakították a főszerepet. Nos, mint kiderült, Fábri Zoltán magyar gyerekekkel akarta megalkotni a filmet, ám Molnár Ferenc még Amerikában eladta a filmes jogokat. Így viszont alkalmazkodni kellett a jogtulajdonoshoz, aki ragaszkodott hozzá, hogy angol gyerekek legyenek a filmben, hiszen az amerikai piacra szánta a mozit. Fábri zsenialitását mutatja, hogy a brit gyerekekkel is jó filmet tudott csinálni.

Weidinger bácsi, a bértapsolók hadvezére

Különös figurája volt a századelő Budapestjének. Harmincnyolc éven át volt a Nemzeti Színház, majd a pesti Opera klakkfelelőse, vagyis a bértapsolók főnöke. Hosszú évtizedeken keresztül egyetlen előadásról sem hiányzott.
Mint egy hadvezér, úgy irányította a karzatra is a földszinti sorokba beültetett bértapsolóit. Ő volt a mindenki által kedvelt kis köpcös emberke, aki imádta a színházat és az operát, és akit mindenki csak Weidinger bácsinak hívott.

Még 1841-ben született szegény családban és egészen fiatalon kifutófiúként dolgozott a mai Rákóczi úton egy divatáru-üzletben. Aztán beleszeretett a dúsgazdag tulajdonos lányába, aki nem mondott nemet a házasságra, a fiúból pedig pillanatok alatt tehetős ember lett. Később saját üzletet nyitott a Hatvanyi utca sarkán, amely idővel a legismertebb divatházak egyike lett.
Párizsból és Lyonból hozatta a legfinomabb kelméket, nem csoda, hogy az előkelő hölgyek mellett a pesti színésznők is Weidinger Henrik üzletét ostromolták. Oda járt az operaprimadonna Benza Ida, de nála vásárolt Blaha Lujza is. A későbbi tapsfelelőst idővel sokkal jobban érdekelte a művészet, mint a divat, ő lett a Nemzeti Színház hivatalos beszállítója, majd olyannyira közeli kapcsolatba került a színészekkel, hogy kisebb-nagyobb kölcsönöket intézett nekik.

Azt beszélik, kezdetben három százalék jutalékot kért minden kölcsön után, ám idővel megesett, hogy inkább ő fizette ki a színészek adósságait. Megtehette, hiszen a házassága révén komoly vagyont örökölt. Sokat időzött az előadásokon is, egy alkalommal pedig Benza Ida egy köteg belépőt nyomott a kezébe azzal, hogy szerezzen nézőket, akik ráadásul az ingyenjegyért cserébe lelkesen tapsolnak.

Így kezdődött Weidinger Henrik tapsfelelős karrierje, amely 38 évig tartott. Idővel tökélyre fejlesztette a bértapsolást, egész kis hadsereget vetett be. Az ingyenjegy mellé saját költségén perecet is vásárolt a jobbára fiatalokból álló bértapsolóinak, akiket karmesterként vezényelt.

Kezdetben a karzaton ült, később a földszinten. Minden este tíznél több bértapsolót ültetett a székekre és a karjával jelzett, mikor kell erőteljesen tapsolni. Maximalista emberként az alacsony, köpcös emberke a próbákra is eljárt, hiszen tudnia kellett, hogy mikor kell jönnie a tapsviharnak.

Kívülről tudta az operákat, az előadások előtt pedig a színészek, énekesek kinéztek a függöny mögül és tudták, ha Weidinger ott ül a szokott helyén, akkor a hangulat sem maradhat el. A tapsért cserébe ingyenjegyet kapott minden előadásra, no meg kevéske pénzt a főszereplőktől. Nem is igényelt többet. Ha sikeres volt egy előadás, boldogan ült és mosolygott, hiszen tudta, tapsfelelősként neki is része van benne.

Weidinger hozzá tartozott az előadásokhoz. Úgy, mint a színpad vagy éppen a függöny. Gróf Keglevich István, az Opera intendánsa viszont volt olyan balga, hogy megvonta Weidinger ingyenjegyét. Általános felháborodás követte, és a tapsfelelős válasza sem késett. Minden este a legdrágább helyre ült le, majd mikor összefutott Keglevich gróffal, a következőkkel fordult felé: „Tudja, tovább leszek én itt tapsfőnök, mint ön intendáns.” Természetesen igaza lett.

1910 decemberében aztán olyan történt, ami korábban sosem. Az előadás előtt az operaénekesek egyre riadtabban kandikáltak ki a függöny mögül, ugyanis nem látták a megszokott helyén Weidinger bácsit.

Aztán jött a szomorú hír, hogy a tapskirály örökre elaludt. Hatvankilenc éves volt. A halála után eljutott a féltve őrzött notesza az író Szomory Emilhez, aki miután átnézte, megdöbbenve látta, hogy Weidinger mennyi színésznek segített kölcsönökkel, amelyek nagy részét sosem kapta vissza, de nem foglalkozott vele.

Az is kiderült például, hogy 1909 augusztusában 2375 koronát kapott a felesége elhunyt dúsgazdag rokona után havi apanázsként, az állandó tapsszervezésből pedig írd és mondd, 70 korona bevétele volt abban a hónapban. Ebből is látszik, számára szenvedély volt a hangulatteremtés, egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy mennyi pénzt kapott érte.

Bár tudták, hogy betegeskedik, a halála mindenkit megviselt az Opera környékén, az újságok pedig azt írták, Párizsban vagy Londonban sosem felednék ezt a fura kis emberkét, aki minden előadáson ott volt, és akinek talán sosem mondták azt, hogy köszönjük, Weidinger bácsi! Aki manapság az Operában jár, azért nézzen körül a félhomályban. Szerintem azóta is ott ül a földszinten minden előadáson, és minden tapsvihar mögött egy kicsit most is ő lehet…

Bértapsolókat már Néró császár is alkalmazott, a századelő Pestjén leginkább a művészek hiúsága miatt volt rá szükség. A hosszú karrierje során Weidinger két színésznőnek, Blaha Lujzának és Fedák Sárinak nem intézett bértapsolást, nekik ugyanis nem kellett, rajongott értük a publikum a felbérelt tapsolók nélkül is.

A bértapsolók mellett a századelő színházi világában a pisszegők kifejezés sem volt ismeretlen. Mint kiderült, őket a bértapsolók ellen vetették be. Ha túlságosan zavaró volt a mesterkélt taps, megszólaltak a szintén felbérelt pisszegők. Az is kiderült a korabeli újságokból, hogy az egymással rivalizáló primadonnák béreltek pisszegőket, mert féltékenyek voltak a másik tapsviharára.

Kapcsolódó írások