Gyakran szemrehányást kaptam a családomtól, hogy túl szomorúak a történeteim, sírni lehet rajtuk, panaszkodtak.
Ezért most olyan esetekről mesélek, amik, ha nem is könnyes kacagást, de legalább kis mosolyt csalnak az arcokra.
A szállón is nevettünk, legtöbbször saját magunkon.
Azon is csak nevetni tudtam, amikor hiába kerestem a hűtőszekrényben a szemcseppemet, és csak az üres üveget találtam.
Arra gondoltam, hogy valaki véletlenül kiborította, és nyomozni kezdtem. Az egyik drogos töredelmesen bevallotta, hogy ő bizony megitta, mert valami kábító szert remélt benne. „Ha tudtam volna, hogy az Ági nénié, akkor biztos nem iszom meg, legközelebb írja rá a nevét”!
A másik történetem az alkoholhoz kapcsolódik, ami ellen a szállón sokat harcoltunk a kollégáimmal együtt. A bejövő lakókat árgus szemmel figyeltük, nehogy becsempésszenek a szobájukba piás üvegeket, de ők megoldották, mert nem a bejáraton hozták be, hanem hátul bekopogtak a szobájuk ablakán és ott adták be a kannás bort a szobatársaknak, aztán üres kézzel, vigyorogva bevonultak a bejárati ajtón. Mi pedig csak a végeredményt láttuk, jól berúgtak.
Egy szép napon az egyik ismerősömtől, aki buszsofőr volt, kaptam egy szép, nagy visszapillantó tükröt.
Gondoltam, megtréfálom a fiúkat, és felszereltettem a Pista bácsival az irodánk ablaka alá.
Így aztán, amikor Matyi, az egyik udvari beszállító és nagy szeszkazán a hátsó úton, a kezében két kannás borral, bekopogott a szobájuk ablakán, én nyitottam ki az ablakot és azt mondtam neki, hogy: „Kukucs Matyikám! Mi jót hozott nekem?”
Az történt, hogy a jó szögben beállított tükrön keresztül, az irodában ülve megláttam a settenkedő Matyit a borral a kezében.
Gyorsan felugrottam, berohantam a szobájukba és odaugrottam az ablakhoz! Szegény Matyi már nem tudta visszarántani a karját és nagyon buta ábrázatot vágott, amikor meglátott engem. A szobatársak is megnémultak, már sóvárogva várták az esti borocskát.
Valamelyikük halkan megkérdezte, hogy Ági néni ugye nem tetszik kiönteni?
„Hát fiúk, ezt meg kell semmisíteni!”
„Drága Ágika, akkor is megsemmisül, ha gyorsan megisszuk az egészet”!
„Nincs mese, ezt a 10 liter bort kiöntöm a lefolyóba!” – mondtam könyörtelenül.
Az éjszakás kolléga, amikor belépett a szállóra, döbbenten hőkölt hátra. „Mi ez az iszonyú cefre szag?” – kérdezte.
Amikor elmeséltem neki a történetet, elgondolkodva mondta, hogy: „Bátor vagy Ági, ennyi masszív alkoholista között ki merted önteni a borukat, jó, hogy nem vágott pofán valamelyik!”
Őszintén szólva ez nekem is eszembe jutott, de szerencsére csak morogtak a bajuszuk alatt.
Ha már a félelemről van szó, megijedni csak egyetlen egyszer ijedtem meg igazán a 8 év alatt, mégpedig egy drogos fiútól.
Egy pici szobában az ajtó elé állt, elzárva a menekülési utat, és már emelte az öklét, hogy jól szájon vágjon, de szerencsére a másik szobából berohantak a lakók és ledöntötték a lábáról.
Az volt a bűnöm, hogy azt találtam neki mondani: „Menjen dolgozni, ne az ágyon heverésszen egész nap!” – ettől gurult be.
Ahogy kimenekültem a szorult helyzetemből, összeszedtem a holmiját és kizavartam a szállóról.
„Jó, elmegyek, de csak akkor, ha ad nekem egy pár nejlon zacskót és 152 forintot, mert annyiba kerül a csavarlazító”. – mondta a fiatalember, aki súlyos drogfüggő volt, a legrosszabb fajtából – nejlon zacskóba nyomta a csavarlazítót és ezt szippantotta be. Ők a drogos társadalom legalsó szintjéhez tartoznak.
Gyorsan kivettem a pénzt a táskámból, összeszedtem egy pár zacskót és a kezébe nyomtam, hál’istennek nem láttam többé!
Pár mondatot még a kannás borról. Miután landolt a lefolyóban és ilyen nagy trauma érte a fiúkat, nem kockáztattak többé. Átálltak a vodkára!
Abból kevesebb kellett, jobban el lehetett dugni, könnyebben be lehetett csempészni a szállóra.
Aztán, amikor megsemmisítettünk pár üveg vodkát is, új módszert találtak ki a furfangos alkoholisták.
Eleinte nem értettük azt a furcsa jelenséget, hogy bejött a csövi teljesen józanul a szállóra, üres táskával, üres zsebbel, beköszönt az ügyeletesnek, semmit sem láttunk, éreztünk rajta. 30-40 perc múlva pedig tele volt a ház részeg lakókkal, csak támolyogni tudtak.
Átvizsgáltuk a szobákat, de nem találtunk üres üvegeket. Érthetetlenül álltunk az újra és újra megismétlődő jelenség előtt, amíg az egyik kolléga rá nem jött a turpisságra.
A lakók általában kettesével járkáltak a városban, amikor hazaindultak, vettek egy üveg vodkát, és a szálló kapuja előtt 5-6 perc leforgása alatt megitták az egész üveg, tömény piát. Az üres üveget bedobták a bokorba, és gyorsan besiettek a szállóra, a szesz már a gyomrukban volt.
A vodkának szaga sincs, viszont szépen kiütötte őket. Megint ők voltak lépéselőnyben, győztek az alkoholisták!
A házirendben benne volt, hogy mindenkire vonatkozik az illedelmes viselkedés a szállón belül és kívül is, és ha valakit rajtakapunk, hogy a környéken balhézik vagy a szomszédok panaszkodnak, azonnali kirúgás a „jutalom”.
Az Orbán hegy egyik legszebb részén állt a szálló, tele gazdag villákkal, sokban diplomaták laktak. A mi ócska faházunk kilógott ebből az elit környezetből, de különösebb panasz nem volt.
Egyik reggel, amikor a szállóra igyekeztem, és araszolgattam felfelé a 240 lépcsőn, arra lettem figyelmes, hogy a domb tetején két férfi verekszik.
Lélekszakadva rohantam felfelé, hogy leállítsam őket, mert biztos voltam benne, hogy a mieink balhéznak.
Hát tévedtem, mert a két öltönyös, nyakkendős úr nem a hajléktalanok köréből került ki. A drága cucc, ami rajtuk volt már imitt-amott vértől piroslott, ami arról árulkodott, hogy régóta püfölhetik egymást.
A legmókásabb az volt, hogy teljes csendben zajlott minden, csak az ütések hangját lehetett hallani. Hiába próbáltam szép szóval jobb belátásra bírni őket, ezek az urak csak verték egymást.
Végül felmentem a szállóra és onnan kértem segítséget, egy-két markosabb lakó szedte őket szét. Kiderült, hogy a kutyájuk miatt verekedtek.
A mi derék hajléktalanjaink még sokáig poénkodtak azon, hogy ők, a lenézett senkik választották szét a diplomatákat!
