Nincs mese
És ez most a legnagyobb bajom. Hogy nincs. Királyfisra és királylányosra nem vágynék, az összesnek koronája van, nincs annyi leütés-lehetőség a cikkben, mint ahány PCR tesztet kéne beleírni, ha meg még a hétfejű sárkányt is belevenném, az már plusz hét garat, ennyi lenne a sztori, hogy levetették a tesztet, ez a mai rögvaló, MÁS meséről meg nem is álmodhatom, tudom jól. Pedig vágynám a jó mesét, amiben a gonosz elnyeri méltó büntetését, a jó boldog és a mesekönyv végén a szivárvány alatt összecsókolózik, aki ellenség volt, itt a vége, fuss el véle, és soha, de soha nincs tél.
Látom magam előtt, ahogy télimádó ismerőseim feljajdulnak, van nekem ilyen is, nem is egy, sokszínű a szeretteim köre, van, aki herceg létére herceget szeret, királylány létére királylányt, csador van a fején vagy kipa, háza van vagy nincs háza, de hiába a szoros kötelék némelyikükkel, olyan meggyőző érvet még nem hallottam egyiküktől sem, amitől megszerettem volna a hideget, egyszerűen mindig fázom, akármennyire felöltözöm.
Amikor kicsi voltam, anyukám tett kósza kísérleteket arra, hogy normális gyerek módjára felcsillanjon a szemem, ha elhangzik, hogy megyünk szánkózni. A hógolyóval nem próbálkozott emlékeim szerint, azt hamar belátta, hogy esélytelen. De a szánkón csak ülni kell, anya húz, hát nem csodálatos? A bajok ott kezdődtek, hogy szimplán a hótól elsírtam magam és jöhetett nekem a télkirállyal, aki megrázta a szakállát, nézd csak, az a hó, ami a szakállából hullik, én udvariasan elmentem vele szánkózni, de az arcomra volt írva, hogy úgy utálom a rohadt télkirályt szakállastul, amennyire egy 5 év körüli kislány csak utálni tud.
Nagyanyám próbált még valamit tenni az ügyért, nyugati határszéli faluban éltek, dimbes-dombos, jó ötletnek látta, ha megtanít valaki síelni, sport is, móka is. Álltam a két copfommal lángvörösen mellette, amikor a temető előtt sétálva elkapta a falu legszebb legényét, ugyan tanítson már meg engem síelni. Minden sínen volt már, én is beletörődtem a sorsomba, amikor elhangzott a végzetes mondat:
– Arra soha ne menjetek – mutatott egy közeli helyre –, mert az már Ausztria majdnem, seggbe ne lőjenek, mert azt hiszik, disszidálni akartok!
Na kösz, gondoltam, meg is értettem rögvest a közeli temetőt, összeraktam villámgyorsan, hogy ezek itt mind meg akarták szeretni a telet és lelőtték őket, én ebből nem kérek. Sosem volt síléc a lábamon azóta sem, de minden télen le akarok lécelni azóta is valami melegebb helyre.
Ami biztos volt onnantól, hogy olyan munkát választok majd, ahol otthon, a pattogó tűz mellett vészelem át a téli estéket, nincs az az Isten, hogy kimerészkedjek a metsző hidegbe.
Lett az az Isten, kimegyek, mert ennél jobban már csak azok érzik a bőrükön a hideget és a telet, akikhez megyek, vagy akiket esténként beengedek az aznapi ágyukra.
Én szerencsés vagyok, ha a tűz nem is pattog, de meleg a panel, ahol most ezt írom és ahol a saját szabályaim szerint élhetek. De ez a meseország nem mindenkié. Vigyázzanak, ha tudnak azokra, akik nem ilyen szerencsések, kérem. Mert jön a tél, nincs mese.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam Johanna
Fedél Nélkül, 2020.10.22.
