Nagy elődeim nyomdokába léptem. Illegalitásban vagyok, mint Lenin anno Finnországban, vagy Rákóczi Rodostóban, esetleg Kossuth Amerikában.
Na, ja, nekik legalább tellett külföldi utakra, és az sem elhanyagolható tény, hogy ők ott, a messzi külhonban is társra leltek. Hiszen Leninnel volt egy elvtársnője, aki osztozott sanyarú sorsában, és ha hideg volt a lába, akkor melléje is bújt. Rákóczinak meg, ugye, ott volt a Kelemen, akinek viszont nem volt hideg a lába. Kossuth pedig a vele együtt menekülő államkasszában találta meg hűséges társát.
Velem is szóról-szóra ez történt, csak egy szemernyit másképpen.
Nem külföldön vagyok, hanem egy elvetemült kis faluban a világ végén. A helyiek azt hiszik, ez a világ közepe. Tévednek. Itt már a Föld sem gömbölyödik tovább, egyszerűen le lehet ugrani a pereméről, és irány a mennyország.
Bár hűséges társban nekem sincs hiányom. Ők a szúnyogok. Nem értem, hogy lehetnek tengernyien, mikor ez csak a Duna partja. Ellenben sikeresen összebarátkoztam velük. Megszelídítettem őket. Lehet mondani, hogy a tenyeremből esznek. Meg mindenhonnan. Így nem hiányzik nekem egyetlen elvtársnő sem, sőt a Kelemen sem. Csak az államkassza.
Hogy miért is vagyok itt? Hát, azért, mert van itt egy házikó egy kis kerttel, és ezt fogom rendbe hozni. Talán. Köztudott, hogy mindenhez értek.
Elméletileg. A gyakorlat, az nem igazán megy. De hát azért van a szám, hogy kérdezzek. Tanácsot meg mindenki szívesen ad. Naná, csak ne kelljen csinálni.
Nagyon fontos, hogy az ember be tudjon illeszkedni az idegenek közé. Ez esetben én vagyok az idegen. Vadidegen. Hol is kezdjem a beilleszkedést? Nyilván ott, ahol a sok munkában megfáradt ember megpihen. Tehát a kocsmában. Ide pont passzolok. Valami jó belépő kellene, hogy lássák az atyafiak, a pesti ember sem ityifityi. Akkor megpróbálkozom talán egy ilyennel:
– Adjon Isten, jó munkát!
Halk zúgolódás hallatszik a mocskos asztalok mögül.
– Hékás – veti oda egy helybéli muzsik. – Tudod te, mi a jó munka? A borfejtés, meg az intimfodrászat.
Azt hiszi a jópofa, hogy ledumált.
– Figyu, öreg! – mondom neki. – Ez már nem menő a nagyvárosban.
– Hát mi a menő, okoska? – kérdi a másik.
– Hótrészegen, szeretkezés közben pénzt számolni.
Elismerően bólogat a banda. Megnyertem a szívüket. De azért még közelebb kellene férkőzni az ártatlan lelkületükhöz.
A tettek mezejére lépek, és a pulthoz.
– Kérnék szépen valami könnyű alkoholos italt, tisztelettel! – lepem meg udvariasságommal a csapost.
Röhögve elém tesz egy kölyökpezsgőt. De vicces vagy, apukám, gondolom.
– Jóember – szólítom meg –, én nem kezet mosni jöttem a pulthoz, hanem inni. Adjon nekem, de ízibe, két deci pöttyös vizet, és kísérőnek egy deci portoricót.
Rögtön oldottabb lett a légkör. Az asztalukhoz invitálnak. Befogadtak.
Emelik a poharukat és koccintunk. Ahogy felemelik a kezüket, érzem, hogy jó helyre kerültem. Emberspray márkájú izzadságszag érkezik a karok alól. Na, ezek aztán biztos tudnak valamit a munkáról. Vagy egyszerre zárták el a vizet náluk. Itt az ideje, hogy tanácsot kérjek tőlük.
– Srácok, segítsetek már nekem! – kérlelem őket.
– Neked, öreg, mindenben – morajlik a szesztestvériség.
– Szóval, csak néhány kérdésem lenne. Például, milyen mélyre kell rakni a fagycsapot? Csiszolhatom-e flexszel a faanyagot? Milyen pácot használjak az új kerítésre? Mennyi fűmag kell 30 m2-re? Kell-e mustármagot rakni a kovászos uborkába? Milyen napokon lehet égetni a gazt?
Elcsendesednek. Fogalmuk sincs, miről beszélek. Azt hiszik, ufót ültettek maguk közé. Na, ezek sem a munkától büdösek, gondolom, majd elbúcsúzom új barátaimtól, és hazaballagok. Akkor nézzem csak már, mi dolgom lesz itt. Bármerre is nézek, a ház ki sem látszik a tennivalóból.
Kezdjük az elején. Beázik a pala a lapos tetőn. Semmi vész, ez nekem smafu. Nyúlok a létráért. Sehol. Ő is illegben van, úgy tűnik. Tudtam, hogy nem lett volna szabad magára hagynom. Ahogy a közmondás tartja: A létrának két lába van, mégis elsétál. Elmegyek a gondnokhoz és lízingelek egyet.
Valahogy így:
– Te Bangyi! Kéne egy létra, mit szólsz ehhez?
– Nekem van – mondja.
– Na, az pont jó a lábamra, szeretném elkérni – esdeklem. Odaadja.
Felmászom a tetőre. Térdig érnek a környező fákról lehullott levelek. Ezek a fák valószínűleg orvosi ellenjavallatra nőttek itt ki. Úgynevezett algériai hapcifák, amiknek a pollenjeitől könnybe lábad az ember orra.
Röpke három óra alatt letakarítom a tetőt, és előkerülnek a beázás tettesei. A hajdani megbízható iparos az összes szöget úgy verte bele a palába, hogy mellette félcentis lukak vannak. Már Jézusnak is gondjai voltak a szögekkel, akkor miért ne lenne egy román iparos Mekk Eleknek?
Tető kivégezve, de újabb kihívások várnak. Elek nagymester, azt leszámítva, hogy húsz centi mélyre tette a fagycsapot, még megfejelte azzal, hogy a rövidnek tűnő csövet, huszáros megoldással, egy darab slaggal toldotta meg, és két drótot tekert rájuk illesztés helyett. Isteni szerencse, hogy mindez a vízóra előtt történt. De akkor is a kurva anyját.
Ráment fél napom, mire megcsináltam.
Kikapcsolódásképpen egy kis kerti munkára vágytam. És álmaim valóra váltak. Van kert és van gaz. Párom amolyan windsori típusú gyepre gondolt. Én is. De arra nem, hogy nekem kell megcsinálnom. Azt mondják a helybéli gyepmesterek, hogy először fel kell ásni, majd valamit még egy kapa nevű szerszámmal is igazítani kell rajta. Azt már nem tudom, hogy mit.
Van a fűmag csomagolásán egy kotta. Megpróbálom pontról-pontra úgy csinálni, ahogy írva vagyon. Tehát ásás. Van egy szerszám, annak az oldalát kell taposni. Na, ez az ásó. Ehhez persze nem adtak kottát. Csinálom, ahogy gondolom. Ráállok, mint az egykerekű bringára, és összeugrálom a kertet. Nem nagy kunszt.
Akkor aztán itt ez a fűmag. Ezzel tuti, hogy hülyére vettek. Kibontom, és mit látnak szemeim? Tengernyi fehér köménymagot. Vajon a fehér magból hogyan lesz zöld fű? Nyilván sehogy. Már nem is bánom, legfeljebb ha megérik, vagy mi, akkor csinálok belőle nyári hóembert.
És akkor még azt is írja a tanácsadó papír, hogy a madarak szeretik felcsipegetni a magokat, ezért el kell riasztani őket. Ez a legkevesebb. Kiírom egy papírra, hogy hess, és feltűzöm egy gallyra.
Szeretek itt, vidéken. Az ember annyi mindent megtanulhat, amiről Pesten fogalmunk sincs. Például itt ballag előttem egy nagydarab állat. Se nem ugat, se nem nyávog. Vajon mi a fene lehet ez? Ja, és időnként egy frizbi pottyan le a hátuljából a porba. Valaki kisegít, és elárulja, hogy ez a tehén.
Meglehet. De én nem ilyennek gondoltam. Ráadásul nem is fehér. Amúgy praktikus állat, mert egy liter tejéből a lelékeny helybéliek két kiló túrót, mintegy öt kiló sajtot, néhány doboz tejfölt, egy kis tejszínt és pár üveg eperdzsemet tudnak csinálni.
Aztán van itt még vidéken a kéményeken egy féllábú madár. Amúgy gólyának hívják. Szegényke, nem csoda, hogy nem tud lejönni ilyen kevés lábbal békát irtani. Ez pedig elég baj, mert éjjelente undorító flattyok hada üvöltözik az ablakom alatt. Itt ezt kuruttyolásnak hívják. A békák meg állítólag a szúnyogokat irtják, de e helyett nekik csak a pofájuk jár.
Érdekes, hogy itt, falun semmi nem úgy történik, ahogy az iskolában tanultuk. Mert a paraszt ahelyett, hogy arca verítékével öntözné a földet, naphosszat a kocsmában várja, hogy essen, vagy elálljon az eső. A gólyának például csak egy lába van, és esze ágában sincs békát fogni. A békáknak semmi kedvük szúnyogokat kapdosni, a szúnyogok viszont belém habarodtak.
Én is csak eldumálom az időt, pedig három kiló uborkát vettem. Kovászos uborkát fogok gyártani. Bár csináltam már néhányszor, de itt biztos kapok valami jó receptet, hogy milyen az igazi, hamisítatlan kovi ubi. Tegyen bele sok fokhagymát, így az egyik. Tegyen a tetejére barna kenyeret, így a másik. Kell egy kis mustármag is, így a harmadik. Tegyen az aljára egy krumplit. Itt tiltakozom, hiszen az már rakott krumpli. Nem is érdekelnek tovább a jó tanácsok. Azt teszek bele, amit senki sem mondott. Először is uborkát, majd kaprot. Már csak egy gondom van, de az elég nagy. Nem fér a kezem az üvegbe. De megoldom. Senki nem fogja észrevenni, ha levágom az üveg alját, hiszen úgyis átlátszó marad. Legfeljebb néhány cseppel több sós víz kell majd bele.
