Tegnap viharzordságod láttam,
mely futásra késztetett,
elbújni védett szobámban.
Ma, földre hajló kéked lengedez.
A fehér felhőkkel csipkézett kék
ég alatt megpihen a háborgó lélek.
Víz fodrozásán ezüstös fények
oldják bennem a keserűséget,
elűzve, mik rám telepedtek.
Sóhajjal távozik a hatalmi orgia,
a hamis agitátorhangok.
Árnyékká foszlanak bennem a kétségek.
Kék békéd zöld árnyaival ölébe von,
nézem, mint hasítja vizet egy szárcsa,
farvízén lapátol négy kis pelyhes.
Berobban idillbe harcsa rablása.
A vízi vándorok szerteszét rebbennek,
majd sorolnak újból a mama hangjára.
S három pelyhes rohan a nádas felé.
Fölzúgnak bennem újból a kétségek.
A béke csak illúzió? Álom?
Már nem kékséged csodálom,
a történelmi valóságot látom:
s az evolúciós kegyetlenséget.
Mindig a kicsi bukik el, bárkié a vétek.
S nem történik semmi, ha egy szárcsa
belehal a csalfa harmóniádba.
Likes
Nincs hozzászólás