„hanyatthazámig így megyek”
(Szervác József: Szavak hazáig)
Fekszünk a bordatörő sittre kilökve,
isten inspekciózik bezuhant templomudvaron:
készíti a lelkünket soroló leltárt.
Arcunkat veri mész-szagú eső, már örökre
testünkké lesz a széjjelzárt terv,
testté vagy holttestté lesz az ige, mi istené,
ki nem alkotott semmit, míg ember
nem alkotta belé őt senkibe.
Káromkodni jártunk épített romokba: ék
voltunk az Úr akaratában.
Röhögni jártunk templomokba:
világot akasztó szegény nemzedék.
Most ismét a sorok között. Megintcsak ott.
Csepel halott, amerika halott, és mint a részegek,
útszélről útszélre tévedek, pofoz a kósza ég:
utolsó hitem is kijátszottam: elég.
arcom magamhoz hasonlítom..
