a szélvédőn halvány rétek úsznak
szétkeni őket két gumilapát
a tavaszi zápor hangjai bekúsznak
dörömbölésből halk melódiát
kever agyamban valami hangmérnök…
(ki hallott még ilyen csudát?)
a szélvédőn halvány rétek úsznak
ám szétkeni a képet a két lapát
a forróság a fülkében csontig hatol
a sívó homok dukkót, homlokot csiszol
(hová tehettem a napszemüvegem?
a kesztyűtartóba kotrok, nem lelem )
izzik a műszerfal, az ajtó, az ülés,
nincs sehol oázis, víz, felüdülés…
csak a szél süvít a fahéj dűnék között
hová a pokol már rég beköltözött
csúszós az út megint, ónos eső veri,
monotonul káromkodik társam
(nevét sem tudom, talán Feri?)
hangja olyan, mint a kopogó eső,
csak a fék csikordul közbe néha…
méla gondolatom zsákutcába fordul
álmok kacérkodnak (némelyikük léha)
valahol a távolban versek úsznak,
engem meg itt hagytak mindörökre túsznak
ezernyi jégtű és szélsodorta porhó ostromol
mikor vizelni megállunk, szinte elsodor
visszakívánjuk a fülke pállott melegét
a könyökünkön is burjánzó ócska popzenét;
(menni vagy meghalni? ki tudja, mi a jó?)
a motor feldübörög és ring a nagy hajó
nehéz szemhéjjal bámulok merengve
kékes hómezőkre és szürke fellegekre
Megjelent a szerző Lélek és test c. kötetében.
