A nyár különös hűvösében verítéke a rögös-szikkadt földre cseppen. Meg is fáradt, hisz a hátsókert gyalogútjának két szélét kapálta végig. A tyúkhúrt, a tarackosát, néhol zöldellő parlagfüvet. Egy szőlőtőke karófáján megütögeti a kapát, majd visszaindul a házba. Az idősödő cseléd, Marika, a tornácról integet néki. Megszaporítja lépteit és már hallja is a nő tőmondatait.
– Itt a Vereki legény. Téged kér: kijelentette, addig el nem megy az utcából, a faluból, míg veled nem beszélt.
– Jó, jó, Marika. Megyek már.
Az utcai nagykapunál, a kocsifelhajtó mellett Vereki Pali álldogál, egy fűszálat rágcsálgat. Amint meglátja a lányt, arcán felragyog a mosoly.
– Annuska, erre jártam, gondoltam, tiszteletemet teszem egy-két jó szóra.
A lány kissé bosszankodik, amint a férfi mondja „erre járt”, hisz a második szomszédjuk az utcában, meg hogy „tiszteletét teszi”. Meg is mondaná neki, ha nem lenne annyira kelletlen dolog, elég, ha egy évben kétszer tiszteli meg az ő házukat. Húsvétkor és karácsonykor. No, mindegy, míg a szülei itt laktak – kik réges-régen már a megyeszékhelyre költöztek az urizáló életet választva – nagy volt a szomszédolás a két család közt. Betessékeli így a férfit a porta tornácos részire, térül-fordul, pohárka pincehideg Olcsó János-bort hoz a vendégnek. Régen, ahogy a nagyapa, úgy készítik most is: úgy a törkölyre öntött vízzel, e gyönge nedűt. Anno az idénymunkásokat kínálták vele.
– Mi jó dolgot szorgoskodik Annuska e szép nyári napon?
– Ó, kedves Pali úr, a Rubus idaeus-t gyomlálgattam, kapáltam.
A fiatal nő, mert olvasta a Kis Növényhatározót, pajkosan figyeli jó szomszédjuk reakcióját, hisz mégsem mondhatja, hogy a málnást rakta rendbe.
– Hát igen, szép munka, sorra kerülendő.
A férfi válaszára hallgatnak egyet-kettőt, mígnem szóba kerül Lenti Laci, falubéli, annak „magyarkodása” az italos vendéglőben. A nő, marasztaló italt nem töltvén, áldás-békességet kíván az ebédhez és elköszön.
A házba megy, a cseléd az előző nap a mészárszéken vett sertésdagadót készíti, pörköltet burgonyával és uborkasalátát, nagyapa ezt kérte. Az öreg ágynak dőlt úgy két hete. A közeli megyeszékhelyről jár a házhoz egy fiatal orvos, makacs az öreg, még kivizsgálásra sem hajlandó menni.
– Az Isten tudja a mi időnket, nem egy mikroszkópos vizsgálat – e mondattal zárt le minden vitát.
Anna így két hete otthon maradt, a faluszéli magtáros megvárja őt. Mint a magtár egyetlen vezetője, meg is teheti, a munkát így is ellátta. Szereti ezt a munkát, a vetőmag, szemtermés mind a földet juttatja eszébe, az életet. A megyeszékhelyre is mehetne, hívták is, egy mázsaházat kéne vezetnie egy piacon: a hídmérlegre álló teherautók gabona, rozs és más takarmányszállítmányát kellene mérnie, könyvelni azt, dehát itt a nagyapa, vele marad.
A hátsó udvaron morzsalékos kenyeret vet a tyúkoknak, a disznóól felé is elsétál. A két anyakoca van itt, míg elkülönítve a négy magló, szaporításra szánt állat, a jövő hónapban jönnek is értük, szép pénzért túladott rajtuk. Visszasiet a házba, ránéz a készülő ételre, egy malátakávét rak oda és nekiáll a savanyúságot készíteni. Máskülönben a cselédre hárulna, de mivel időnek nincs híjával, maga is elvégzi azt. Talán délután egy marcipános süteményt is készít, ez nagyapa kedvenc édessége. Kicsit elmosolyodik maga elé a tavalyi mandulatermésen. A szomszédos kert végig, meg a hátsó udvar vége, a mandulafák annyi termést hoztak, több kis zsákkal el is ajándékoztak. A két kutya közül a kistermetű keverék eb csaholása hallik az utcarész felől, majd a kuvasz kutyájuk, Morgós, öblös hangja is hallik.
A kapuban a fiatalos, középkorát meghazudtoló, az a „jó parti”-típusú férfi áll, Molnár Ernő. Annak idején bejáratos volt Méreiék portájára, idővel mindennapos vendégnek számított. Majd a nagypapa elküldte a háztól, ki tudja, honnan vette, hogy a férfi hozományvadász lenne. A nő emlékszik, még mátkatálat is küldött Ernőnek, saját maga készítette barackízes fánkot. A férfi otthonosan lép a tornácra, a két nagyobb magvas zsákot látván, a „Hagyja már!” mondatra is vállára kapja és hátraviszi a kamrába a zsákokat. A fiatal nő a konyharészen ülteti le a vendéget, már készíti is a malátakávét. Végül is a férfi az öreghez, András bácsihoz jött, mégis inkább szerelmét, szép Annát kívánta látni.
– Fogjon már, kedves, azon a rádión valami világi dolgot!
– Magyar nótát vagy inkább politikát?
A kérdés megválaszolatlanul. A férfi jóízűen hallgat maga elé. Annuska már szervírozza is a csésze forró fekete italt.
A tisztaszobába lépnek, az ablak előtti nagyágyon fekszik az öregember. Könnyű, kockás mintázatú takaróval takarván a testét, kissé hortyogva lélegzik. Az ajtónyitásra figyel fel, fürkésző tekintettel néz a vendégre. Anna megigazítja a párnát, a takarót.
– Magukra is hagyom, beszélgessenek egy jót Ernő úrral.
A fiatal nő mondata végén az öregre néz, szemeiben gonosz fény villan.
– No, András bátyám, öregeskedünk, öregeskedünk?
– Így igaz, meg a te semmirekellő fiatalságod. Jöttél udvarolni az unokámnak?
A férfi az öreg kirohanására, bárdolatlan szavaira, úgy igaz, nem szolgált rá. Hallgat is úgy magának, de mondana is valamit, egy-két bántó szóval „orvosolni” a sértést.
– Örökös, örökség, hát a pénzemen, földemen ki fog örökké élni?
– András uram, nem is tudom, a családban szoktak papot hívni a házhoz, úgy idején?
– Mit mondasz, te jó öcsém? Ne gyere itt nékem az utolsó kenettel!
Az öreg horkan kettőt és a fal felé fordul. Molnár Ernő így hagyja magára az öreget a tisztaszobában.
A szép időben a tornácra ülnek ki. Anna térül-fordul, nagy üvegpohárba tölt a férfinek a jobbfajta nedűből, veres bort. Annak idején Ernő úr mindennapos vendége volt a portának. Anna második éve vár a férfire és nem lesz ő senki macája, más „Madonnája”.
Eltelt a tél is, a jégvirágos ablakokon már kora nyáridő napfénye csillan. Az öregember ugyanúgy ágyban fekve várja a jobbulását. Idősek otthona szóba sem kerülhet, nem lenne a család a falu szégyenére, míg az idősödő cseléd teljesen ellátja az öreget. Mivel András bácsinak nem sok szava maradt a háznál, így bele sem szólhatott, hogy Molnár Ernő mindennapos vendége lett a portának. Így lett kitűzve nyárra az esküvő is, az öreg tudta nélkül. Így jött el az esküvő vasárnapja. A falu kis templomában fogadnak örök hűséget a szeretett Ernőjével.
Anna a tornácon üldögél, kis idő a semmittevésre, a kerekes kút mellett a fehéres-lila színű mácsonya virágokat nézi. Gyomvirág, de meghagyta a tavasszal. Gyermekkora idéződik fel néki, amint egy levelibékát agyontaposott az iskola udvarán. Lehetett úgy tíz éves, elhessegeti a gondolatát – ő nem gonosz. Két nap múlva esküvő, az öreg előtt titkolta a dolgot, ne is tudja. Hirtelen áll fel, kissé megszédül, így megy a hátsókert végén található földre. Siet, egy csokornyi parlagfüvet szed. Szapora lépteivel visszamegy a házba, ne lássa senki őt. Igaz, Marit, a cselédet a megyeszékhelyre küldte, érdeklődjön meg a házfelújítással kapcsolatos néhány dolgot egy cégnél. A szobába lép, az öreg csendesen szunyókál. Behajtja az ablakot, a felvirágzott gyomnövényt jól megrázza. András bácsi kissé megébred, valami szépet álmodhatott, rámosolyog az unokájára. Amint kilép a tisztaszobából, már hallja az öregember köhögős hangját, egyre erősebben. András bácsi allergiás a parlagfűre. Az öregember, krákogó-fulladó köhögésére Anna kisiet a házból.
A szomorú hírt kora hajnal kapja, a tejcsarnokba igyekvő Éva néni mondta el, az öreg Mérei András előző nap délután hirtelen elhalálozott otthonában. A csengőhangra Anna tűnik fel, megnyitja a kaput. Az elsírt arcot látván a férfi kissé átöleli a lányt, nem szól semmit, a házba mennek. Csak ülnek ott a konyharészen,
hallgatják egymást szótlanul. A fiatal nő hirtelen kezdi a beszédit, hadarja a szavakat.
– Meghalt az öreg, minden a miénk, a tiéd Ernő. A ház, a földek, a jószág mind.
– Elmarad az esküvő, gyászidőben nem kelhetünk egybe.
– Nem, meglesz az esküvőnk, már minden a miénk. Az oltár előtt én nem öltözöm feketébe.
A férfi rosszat sejt, nem ismerte ez ideig a szép Annát. Egy idegennek tűnő nő ül vele szemközt, megriasztja a hang hidegsége. Nem sokat szól, feláll és
kimegy a házból, amint az utcai kapuhoz indul, még hallja a tornácról a nő hangját:
– Mi kettőnkért tettem, Ernő!
A megyeszékhelyen, miután a bíróság bizonyítottnak látta az előre eltervelt, aljas indokból elkövetett gyilkosságot, Mérei Annát kötél általi halálra ítélték. Utolsó mondatai egyike:
– Nem fogja ő megvárni, míg megőszíti az idő.
2016. december, 3. díj
