Fekete, szürke kockalapokon,
csoszog egy élőholt, arcán szent iszony,
kacsintós örömmel, hisz itt a nap fénypontja:
koffeinért áll a sor – zúg az automata.
Délután infúzió és orális csodák,
„Édes ’húgom’, nem jöttél! Számítottam rád.”
A falhoz persze mindig, a falhoz beszél,
háta mögött rebesgetik: megütötte a szél.
Dekkekre vadászik, forgat ponyvát s krimit,
néha-néha fejéhez kap –, hogy hagyhatták itt?
Fekete, szürke járólapokon,
csoszog egy élőholt, arcán szent iszony,
s valami kacsintós öröm, mert reásütött a Nap,
ma reggeltől kiharcolta: tejeskávét kap.
Ingyen ám! Sőt, az osztály megszállott dolgozói
markába csúsztatnak bagót – ne kelljen dekkezni.
Ki tudná már, mióta nőtt hozzá a házhoz,
kívánni sem kívánt sokat, temessék tölgyfájához.
De hirtelen elkezdtek tanácskozni a „vének”,
hogy-hogy nem, az öregember immár padon ébred…
