elszálltak az évszakok csupán tiszta
hátramaradt utánérzés vagyok fáj
az égről felhőként lecsüngő szürke
vastag tömött háj – zsíros füstje
van a légnek errefelé alig tesz-vesz
az ember valamit már velejéig fáradt
dugig rakott pinceraktár lettem tele
kincsével-szemetével az ősznek a nyárnak
s felpúpozottan aszalódó tavaszi rügyeket
keverget a szél összefagyott hóbuckákkal
elfordítom a kulcsot rázárom az ajtót
tücsökpercegéssel leng oda-vissza
a lakat – lefelé száll a fénylő horizont
elnyeli a föld hajlata s holdat emelint rá
fel egyre fel mint kalapot az emelkedő
sötétség s a felhők úgy úszkálnak előtte
mintha billegne oda és ide egyre csak
emelgetné az ég s tenné vissza fejére
éppen mint lelki szemeim előtt a fáradtság
és a bánat mögül a nagy néha kibukkanó
öröm s a horizonton túl a táj az erdők
városok tejfehér ködben úsznak mint hajók
vagy valami uszadék egy tengernyi könnyön