649. szám Széppróza

Undor

Szerző:

„Úristen! Ne baszd meg! Ez most hozzám fog érni? Légyszi’, ne! Légyszi’, menj arrébb! Ne érj hozzám! Sikítani fogok!”
Magában rimánkodott. Befelé szűkölt. Persze, a tömeg, mint mindig! Reklámszatyra a két lába közt, a metrón kapaszkodott. Várta, nagyon várta, hogy leszállhasson. Kellett neki erre jönni! Muszáj volt? Muszáj! De pont most, csúcsidőben? Délután négykor? Mikor mindenki hazafelé tart a munkából? Le kellett volna gyalogolnia inkább! De most már késő. Itt áll és befelé mantrázik:
„Ne gyere közelebb! Állj meg, ahol vagy! Ne gyere közelebb! Állj meg, ahol vagy!”
Döntött. A következőnél leszáll. Inkább lesétálja azt a pár utcát, ami a Kálvin térig hátra van. Nagyon régen nem utazott metróval. Most már világos volt előtte, hogy miért is nem. Ennyi embert egy helyen! Nem kapott szinte levegőt. A szerelvény lassult, majd megállt. A kopott kabátot viselő, hajléktalan szagot árasztó férfi kivágódott a nyíló ajtón a Nagyvárad térnél és sietős léptekkel szedte a lépcsőfokokat felfelé. Mikor felért a lépcsőn, kapkodni kezdte a friss, decemberi, hideg levegőt. Megkönnyebbülten felsóhajtott és sétálni kezdett a Klinikák állomás felé.

Kapcsolódó írások