Nővéremnek szeretettel
A csepergő esőt hallgatom,
Ki kellett végre nyitni ablakom,
Nem messze innen egy vonat dübörög el.
Kocsiszínbe csúszik a villamos,
Sikít a sínen, olyan bánatos,
Pedig holnapra készülnie kell.
Megrázva riadok – valami fáj,
Párkányomon átázott madár,
Macskák lapulnak a pince mélyén.
Meleg szél lepi homlokomat,
Falaimon árnyak alusznak,
Pici lepkét vonz a lámpafény.
Tudom, bűnös ember vagyok,
Épp ezért lesz, hogy Rádhagyok,
Minden jót régi magamból.
Már nem bánt a táj, hát nyugton vallhatom,
– Ostobaság lenne tagadnom –
Félek, az Élet rajtam megtorol.
S csak most ébredek, mit tettem,
Magammal, hogyha verekedtem,
Másokat ért az ütés.
A szégyen fellök, nagyot esek,
Szerettem volna, de nem lehet.
Belémszorult végképp az üvöltés.
