Mikor megpillantottam a parkban a felém sétáló lányt – akit hetek óta hiába kerülgettem – előléptem rejtekhelyemről /egy fa mögül/, térdre vetettem magam és rekedt, elfúló hangon tört ki belőlem a vallomás:
– Szerelmem, tündérem, gyönyörűségem! Bocsáss meg nekem, de a lelkemben égő vad, bódult vágy olyan perzselő képzeteket gerjeszt bennem, melynek talán semmiféle esztétikai alapja nincs. Azt mondják, a szerelem vak; de te akkor is szép vagy, mert annak látlak – bár más férfi szemében, meglehet, te csak egy X lábú, széles csípőjű, kissé amorf fejű teremtésként reflektálódhatsz. Nem számít! Én ugyanis vágyaim rózsaszínű ködén keresztül szublimállak téged, s rendelkezel számomra mindazon szublimációkkal, hogy életem végéig imádjalak.
/A lány gyorsan hátralépett, kikerekedett szemmel bámult rám, de én rendületlenül folytattam:/ Lehet, hogy csak a nemi ösztöneitől, sóvárgó vágyaitól megittasult férfi beszél belőlem, de hiszek a filozófia igazságában: szükségleteink egyben a gyönyöreink is. Igen, az evés, ivás, szeretkezés szentháromsága! Gondolj arra az érzésre, melyet szomjazónak egy pohár jéghideg víz kortyolgatása okoz, gondolj a dúsan terített asztal nyújtotta kulináris élvezetekre, és gondolj csak arra a gyönyörűségre – nem tudom, ez fordítva is működik-e? – melyet a férfi a kitárulkozó női test láttán érez. És még ami utána következik…! De hát miért is kell ezt magyarázni, hisz ez így természetes: az emberben rejlő fajfenntartási ösztönnek nem lehet gátat szabni. És ezt már az ókori görögök is tudták! Anno! Már ők is halhatatlanok akartak lenni, s e célból utódokat akartak nemzeni. És nemzettek is! És az ember mindmáig ezt csinálja, mert a szaporodás egyrészt szükségszerű, másrészt empirikus észlelések által többszörösen igazolt, leírhatatlanul élvezetes dolog. Ezért – az emberiség, a faj fenntartása érdekében – kérve kérlek téged, te éteri tisztaságú, édes leányzó: szaporodj velem! Most, itt, azonnal!
A lány – ki tudja, miért – elsápadt és megrázta a fejét:
– Én nem akarok magával szaporodni! – jelentette ki és menni készült. Futva.
– Várj! Ne röppenj még el, égi tünemény! – kiáltottam és megpróbáltam megcsókolni a cipőjét.
Hallgasd meg a szonettemet, az éjjel írtam… Neked!
/A szonettről csak annyit, hogy Petrarca félrehúzta a sírját fedő kőlapot, hajnaltájt meglátogatott józsefvárosi albérletemben, és csontkezét felém nyújtva, könnyek között gratulált költeményemhez./
A lány közönyös arccal hallgatta végig a szonettbe ágyazott ditirambusokat, aztán megvonta a vállát és sarkonfordult.
– Várj! – másztam utána négykézláb – ezt a szimfóniát még meg kell hallgatnod, szájharmonikára írtam, az éjjel… Neked!
Azzal előhúztam zsebemből a harmonikát és eljátszottam azokat a szimfóniába oltott etűdöket, melyek egyetlen akkordjáért Beethoven az összes opusát odaadta volna.
– Ez kedves magától… nyugtázta az előadást a lány, és könnyed búcsút intve menni készült.
– Várj! – esdekeltem, miközben arra gondoltam, hogy milyen kisszerű, milyen földhözragadt is voltam érzelmeim kifejezésében.
Egy ilyen – mármár földöntúli – lény, a hozzá intézett cizellált szavak artisztikumára, a lüktető verssorokra, a szárnyaló melódiákra csak legyint, hisz tudja, hogy ezt más férfiaktól is megkaphatná. Több kell ide, sokkal több! – futott át az agyamon, azzal kirántottam a Rockefeller Centert a talapzatából, a felhőkarcolót belemártottam a Krakatau vulkán földkéreg
alatt fortyogó tüzes magmájába, és az izzó, óriási lávatollal a Kínai Nagy Fal oldalára írtam: Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!
A lány mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna; a másodperc töredékéig a szemembe nézett, egy halvány mosolyfélét is küldött felém, de aztán – némi hezitálás után – ismét csak sarkonfordult.
– Várj!…csak most, utoljára! – emeltem fel a kezem, miközben rádöbbentem, hogy a nőt földi mértékkel mért csodákkal meg nem hódíthatom. Végső, kétségbeesett erőfeszítéssel hatalmasat dobbantottam, kirepítettem magamat a világűrbe, lehoztam az Androméda köd legfényesebb csillagát, és a mellkasomból kitépett, lüktető szívemmel együtt a nő lába elé dobtam. Ettől végre elolvadt; elém lépett, két kezét a vállamra tette és csókra kínálta ajkát. Szelíden eltoltam magamtól és búcsút intettem.
Mit képzel? – gondoltam hát fogok én kezdeni olyan lánnyal, aki ilyen könnyen beadja a derekát?!