651. szám Széppróza

A nő meghódítása

Szerző:

Mikor megpillantottam a parkban a felém sétáló lányt – akit hetek óta hiába kerül­gettem – előléptem rejtekhelyemről /egy fa mögül/, térdre vetettem magam és rekedt, elfúló hangon tört ki belőlem a vallomás:

– Szerelmem, tündérem, gyönyörűsé­gem! Bocsáss meg nekem, de a lelkemben égő vad, bódult vágy olyan perzselő képze­teket gerjeszt bennem, melynek talán sem­miféle esztétikai alapja nincs. Azt mond­ják, a szerelem vak; de te akkor is szép vagy, mert annak látlak – bár más férfi sze­mében, meglehet, te csak egy X lábú, szé­les csípőjű, kissé amorf fejű teremtésként reflektálódhatsz. Nem számít! Én ugyanis vágyaim rózsaszínű ködén keresztül szub­limállak téged, s rendelkezel számomra mindazon szublimációkkal, hogy életem végéig imádjalak.

/A lány gyorsan hátralépett, kikereke­dett szemmel bámult rám, de én rendület­lenül folytattam:/ Lehet, hogy csak a nemi ösztöneitől, sóvárgó vágyaitól megittasult férfi beszél belőlem, de hiszek a filozófia igazságában: szükségleteink egyben a gyö­nyöreink is. Igen, az evés, ivás, szeretkezés szentháromsága! Gondolj arra az érzésre, melyet szomjazónak egy pohár jéghideg víz kortyolgatása okoz, gondolj a dúsan terített asztal nyújtotta kulináris élvezetek­re, és gondolj csak arra a gyönyörűségre – nem tudom, ez fordítva is működik-­e? – melyet a férfi a kitárulkozó női test láttán érez. És még ami utána következik…! De hát miért is kell ezt magyarázni, hisz ez így természetes: az emberben rejlő fajfenntar­tási ösztönnek nem lehet gátat szabni. És ezt már az ókori görögök is tudták! Anno! Már ők is halhatatlanok akartak lenni, s e célból utódokat akartak nemzeni. És nemzettek is! És az ember mindmáig ezt csi­nálja, mert a szaporodás egyrészt szükség­szerű, másrészt empirikus észlelések által többszörösen igazolt, leírhatatlanul élveze­tes dolog. Ezért – az emberiség, a faj fenntartása érdekében – kérve kérlek téged, te éteri tisztaságú, édes leányzó: szaporodj velem! Most, itt, azonnal!

A lány – ki tudja, miért – elsápadt és megrázta a fejét:

– Én nem akarok magával szaporodni! – jelentette ki és menni készült. Futva.

– Várj! Ne röppenj még el, égi tüne­mény! – kiáltottam és megpróbáltam meg­csókolni a cipőjét.

Hallgasd meg a szonettemet, az éjjel írtam… Neked!

/A szonettről csak annyit, hogy Petrarca félrehúzta a sírját fedő kőlapot, hajnaltájt megláto­gatott józsefvárosi albérletemben, és csontkezét felém nyújtva, könnyek között gratulált köl­teményemhez./

A lány közönyös arccal hallgatta végig a szonettbe ágyazott ditirambu­sokat, aztán meg­vonta a vállát és sarkonfordult.

– Várj! – mász­tam utána négykéz­láb – ezt a szimfó­niát még meg kell hallgatnod, szájhar­monikára írtam, az éjjel… Neked!

Azzal előhúz­tam zsebemből a harmonikát és el­játszottam azokat a szimfóniába oltott etűdöket, melyek egyet­len akkordjáért Beethoven az összes opu­sát odaadta volna.

– Ez kedves magától… nyugtázta az előadást a lány, és könnyed búcsút intve menni készült.

– Várj! – esdekeltem, miközben arra gondoltam, hogy milyen kisszerű,  milyen földhözragadt is voltam érzelmeim kifeje­zésében.

Egy ilyen – már­már földöntúli – lény, a hozzá intézett cizellált szavak artisztiku­mára, a lüktető verssorokra, a szárnyaló melódiákra csak legyint, hisz tudja, hogy ezt más férfiaktól is megkaphatná. Több kell ide, sokkal több! – futott át az agya­mon, azzal kirántottam a Rockefeller Centert a talapzatából, a felhőkarcolót be­lemártottam a Krakatau vulkán földkéreg
alatt fortyogó tüzes magmájába, és az izzó, óriási lávatollal a Kínai Nagy Fal oldalára írtam: Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!

A lány mintha egy pillanatra elbizonyta­lanodott volna; a másodperc töredékéig a szemembe nézett, egy halvány mosolyfélét is küldött felém, de aztán – némi hezitálás után – ismét csak sarkonfordult.

– Várj!…csak most, utoljára! – emeltem fel a kezem, miközben rádöbbentem, hogy a nőt földi mértékkel mért csodákkal meg nem hódíthatom. Végső, kétségbeesett erőfeszítéssel hatalmasat dobbantottam, kirepítettem magamat a világűrbe, lehoz­tam az Androméda köd legfényesebb csil­lagát, és a mellkasomból kitépett, lüktető szívemmel együtt a nő lába elé dobtam. Ettől végre elolvadt; elém lépett, két kezét a vállamra tette és csókra kínálta ajkát. Szelí­den eltoltam magamtól és búcsút intettem.

Mit képzel? – gondoltam hát fogok én kezdeni olyan lánnyal, aki ilyen könnyen beadja a derekát?!

Kapcsolódó írások