Nézd szobámat, a sok cső fel-alá fut,
Vezetve a gázt, miként anyja a út,
S nem kérdezem: rendben így van-e,
Nézzük, lám miért? Máshogy is lehetne?
Így vagyok Veled, egyetlen tövisem,
Belém törtél, mérged átjáratva tetemen,
Jótékony szer, hisz szerelem,
Kérnélek, tiltakoznék,
(Oldozz fel alóla engem!)
Lettél, kit régen vártam,
Óvóhely háborúban,
Mi bennem dúl, az alól talán,
Kimenekíthetsz egy éjszakán.
Lettél akaratom,
Minden cafat vagyonom,
S senki, de senki szívemet
Nem kárpótolhatja teérted!
Sohasem loptam. Érted lopnék.
Hazudni gyáva voltam. Érted hazudnék.
Hogy ölnék-e? Tán feltennéd a kérdést.
Mi mást felelhetnék? Magam, senki mást.
Kergetem árnyad, akár érzékcsalódást.
Szeretlek!
Ugyan! Íróasztalomon fejem,
Suttogom: Uram! Kegyelem! Kegyelem!
Nézd, megjössz, s a csöveket virágok
Fonják körbe. A padlón lepotyogott szirmok.
Mezítláb lépkedsz, szoknyád susog,
Felgyúlnak az égen rég holt csillagok…
A letört ág új életre kél,
Ócska gramofonon megint zenél,
Mert itt vagy, mert belengi
Lényed kis odúm, szerelmed elfedi,
Minden-mással, magammal vívott háborúm.
