I.
Itt ülve egy asztalnál,
ahol ki tudja, meddig ülhetek,
körbevesznek szépen
a hivatalos levelek.
Az egyikben felszólítanak:
fizessem ki a legújabb szabványt,
máskülönben elintézik,
hogy az a „kötél felránt”.
A másikban elvonnák azt a
szaros kis pénzt is,
semmi probléma…
…mitől lennék én hisztis?
A harmadik az nincs itt,
arra még várok,
de többet attól sem,
mint szőnyegbombázáskor
a védelmi sáncok.
Az ideg így zabálja fel
módszeresen tested, lelked,
az egy dolog, – megbocsájtod,
nem felejted…
Megint jönnek a hülye álmok,
és a fent, és a lent lét,
megint megtalál minden
mélyre ásott emlék,
amiket nekem kellett volna
előkeresnem,
késő már, késő bizony,
mert felébredtem.
Na, ilyen sem igen volt,
hogy sok-sok papír tele,
aztán nézzük, mi alakul,
szeretettel gyógyul vele
az ember,
leépül, felépül, odaténfereg
a pulthoz, kér egy kört magának,
épp csak benéztem, megyek.
II.
Itt ülve egy asztalnál,
ahol már tudom, meddig ülhetek,
talán a szemétben végzik
a hivatalos levelek.
Semmit se mondok,
semmit se ígérek,
elér vagy elkerül
a végítélet.
Módszeresen faljon fel,
aminek fel kell falnia,
akárhányan ihletettek,
sosem érhet tragédia,
előbb én kreálok
Don Quijote-t magamból,
esküszöm, levizsgázom
szélmalomharcból.
És jöhetnek zavaros álmok,
tudatalatti kirándulások,
minden emlék előtörhet,
visszalapátolom a földet
rájuk.
