A várószobában öten kókadoztak. Egyikük kerekesszékben ült, hiányzott szegénynek mindkét lába. A másiknak a jobb karja tőből, plusz a jobb füle, feltehetően ezért dőlt felsőteste picikét balra, miközben idegesen járkált fel-alá, tudniillik, hogy kiegyensúlyozza testének a gerincétől jobbra eső hiányosságait. Elvégre egy teljes jobb kar plusz fül több kilót nyom a latban. A bejárati ajtótól jobbra lévő széken cérnavékony nénike ücsörgött, a vak is láthatta rajta, rákbeteg, mégpedig az utolsó stádiumban, amikor a tumor már mindent lezabált róla. Gyengébbek kedvéért elmondom, hogy a rosszindulatú daganat sejtjei a normális sejteknél húsz-huszonötször több cukrot vesznek fel a vérből, mégpedig szörnyen gyorsan, így aztán a jó kisfiú sejteknek semmi sem jut, azaz előbb-utóbb egyszerűen elsorvadnak, kampec, slussz-passz, vége a dalnak, ezt én mondom nektek, én, a dalnok. Aki nem hiszi, járjon utána. Vagy járja meg, utána. Egyébként az interneten utána lehet járni. Akarom mondani, utána lehet böngészni.
A bejárati ajtótól balra zömök férfi terpeszkedett, olyan ötvenöt körüli, bal lábát mereven kinyújtotta ültében, bal karja élettelenül lógott le, aki figyelmesen szemügyre vette, gyorsan észrevehette, csupán jobb szemével pislog, bal szemhéja mozdulatlan marad, félig a szemgolyóra csúszva, ettől olyan volt az arca, mintha gúnyosan vizslatná a körülötte lévő világot. Az ötödik figura mozdulatlanul ült a sarokban, behunyt szemmel, nem lehetett tudni, alszik vagy csak pihenteti a szemét. Már több mint félórája nem történt semmi. Éppen harminc perce toppant be a félkarú, rettentően elcsodálkozott, hogy még négyen vannak előtte, pedig ő pontosan érkezett, a számára előírt időpontban, meg is nézte az óráját, csóválta a fejét, aztán a telefonján is megnézte, mennyi az idő, újra csóválta fejét, és azóta idegesen rója a köröket. Tíz lépés a falig, hátraarc, újabb tíz lépés a másik falig, hátraarc, satöbbi.
Rokkantak orvosi felülvizsgálata. Ki merné itt megkockáztatni, hogy türelmetlenkedjen, siettesse a dolgok menetét? Ha valami nem tetszik, le is út, fel is út, tessék, kérem, munkát keresni, az ember attól ember, hogy dolgozik. Egyébként is, arbeit macht frei, ezt már Hitler is tudta. Nem kötelező itt ücsörögni, szabadon távozhat mindenki, a munka világa tárt karokkal várja a boldogulni vágyókat, hát csak rajta, rajta. Valamilyen munkát mindenki találhat magának, csak keresni kell.
A kerekes székes cigarettát, öngyújtót vett elő, kimegyek dohányozni, mondta, ha beindul itt végre a vircsaft, kérem, szóljanak ki nekem. Az ajtóhoz gördült, üggyel-bajjal kinyitotta, üggyel-bajjal kilavírozott. A félkarú az órájára nézett, megyek, iszom egy kávét, motyogta maga elé és távozott. A többi beteg fásultan, szótlanul várakozott tovább. Az volt a legfurcsább, hogy úgy tűnt, megállt az idő. Megállt, lefagyott a mindenség. Az Univerzum vigyázzállásban várakozik a feloldó parancsra: pihenj, folytasd tovább. És nem hiába várakozott oly türelmesen, a hangszóró végre hangokat szórt, a vigyázzállásban álldogáló Univerzum megmozdulhatott.
Szimulánsovics Szigfrid jöjjön a kettes vizsgálóba – harsogta a hangszóró. Az ötödik figura felrezzent, álmosan nézegetett körbe, körbe, körbe, karikába, mi van, mi van, ki szólít, és mit akar. A mono hangszóró monoton hangon ismételte néhányszor a felhívást. Szigfrid feltápászkodott, ahogy az ember nézte ezt a tevékenységét, óhatatlanul arra kellett gondolnia, lassított filmet lát. No, de Szimulánsovics úr, bármily lassú is volt, mégis csak odaért a kettes vizsgálóhoz, aztán elnyelte az ajtó.
– Vetkőzzön le! – nagy nehezen lecibálta magáról a ruháit.
– Panaszkodjon!
– Tessék?
– Na, jó. Akkor másképp kérdezem. Hogy érzi magát?
– Rosszul. Fáj minden porcikám, szörnyen fáradt vagyok, alig kapok levegőt, időnként elhomályosul körülöttem a világ.
– Guggoljon le.!
– Azt nem lehet, kérem, annyira nem tudom meghajlítani a térdem, hogy leguggoljak.
– Na, jó, akkor sóhajtson, még, nagyobbat! Ember, sóhajtson végre, semmit sem hallok, aha, a szív dobogását sem. Úgy látszik, elromlott a sztetoszkópom. Na, mindegy, csukja be a szemét, csukja már be, de rendesen ám, leskelődni tilos! Most álljon egy lábra!
A beteg felemelte egyik lábát, keservesen felnyögött, aztán eldőlt, mint egy zsák. Az orvos odaballagott székéhez, leült, onnan vezényelt, felállni, felállni, felállni, ám a szerencsétlen ötödik figura fekve maradt.
Mozdulatlanul feküdt a linóleum padlón. A doki utasította a nővérkét, menjen, emelje fel azt a konok, szimuláló Szimulánsovics Szigfridet. A jól táplált némber nővér lehajolt, felemelte a beteget, elengedte, mire az összecsuklott, mint egy colstok. Hegynyi farát riszálva a nesszeszeréhez vonult Brünhildácska, kivett egy zsebtükröt, visszaslattyogott a fekvő emberhez, orra alá tartotta a tükröt, aztán flegmán csak annyit mondott: „Doktor úr, ez a pasas megkrepált”. Az orvos odament, cipője orrával megpöckölte az ötödik figura fejét, és bosszúsan dörmögte: „Látja, nővérke, ilyenek ezek. Inkább meghalnak, de a munka világába visszatérni semmiképp sem akarnak. Na, vigyük a paraván mögé a másik kettő mellé.”
Megjelent a litera.hu irodalmi portálon
