Hogy kerültem ide?
Csak nem?
Tegnap még itt jártam.
Jártam?
Azt mondják ilyenkor, egy alagút.
Fényes alagút.
Már várnak.
Várnak?
Boldogságos zene.
Nem hallom.
Ennyire?
Ennyire.
Még visszhangzik az élet bennem.
Bennem?
De már kívül vagyok!
Mondják, hogy boldogság.
Itt?
Nincs.
Utánam?
Fellélegzés!
Én is sóhajtanék.
Nincs bennem már.
Pedig belül szebb voltam.
Most egyforma.
Egy lufi.
Színtiszta levegő.
Én fújtam fel.
Üres volt.
Üres maradt.
Homokon lépkedtem.
Nyomom sem maradt.
„Ki engem szeretett, azt nem felejtem el
soha.
Ki engem elfelejtett, az nem szeretett
soha.
De őt elfelejteni, aki elfelejtett, nem
tudom soha.”
Likes
Nincs hozzászólás