I.
Szorongatom az esernyődet,
amit kölcsönadtál az útra
Tőled eljövet.
Eleredt. (Tudtam, el fog, hisz
a rádióban is bemondták, de
néha saját szerencsétlenségemnek
kovácsává leszek.)
Így lett, hogy szorongatom, összecsukva,
mert nem bírta a szél cibálását.
Folyton kifordult magából és hiába
verne vissza millió cseppet,
ha padlóra küldi valami,
ami ellen gyenge védekezni.
Valami folytonos.
Ázom.
II.
Közben fülkagylómon üldögél
az a rég halottnak hitt gondolat,
feltámadva, kikaparva magát agyvelőmből,
és most szinte gúnyosan diadalittasan
hallójáratomba repíti:
– Ugye, hideg ölelésként
fonódik rád minden kipipált cél,
és erőltetett menetként rogyaszt
a törekvés,
ami után fájón kiábrándító
a „Függöny le! Taps!” – siker?
Mert csakis ő lenne A Cél,
Érte élve igazi haddal A Siker.
(Csendet! Csendet akarok! Hallgass el,
te száműzött kívánság! Eredj vissza a
sötétségbe!)
Hát jó úgy tennem, mintha
ezt sem tudtam volna azóta,
hogy megesett velem az a szatirikus Nyár?
(Jól van, öreg, még egy pillantás
engedélyezett a költészet hószín
testére, mielőtt szemed világát veszted…)
III.
Tovább ásom a jövő alagútját,
törött nyelű, kicsorbult csákányommal
szétzúzom a múlt sziklaköveit.
Tudom jól: szépségben tetszelgő
mérgező fosszíliákat rejtenek.
Agyvelőmön megannyi betemetett
vakondtúrás.
Hazudnék, ha azt állítanám, nem szeretem
e kis mementókat.
(Mert tulajdonképpen ez a vakond
bizony te vagy idebent).
És a fosszíliák közül is eltettem
egyet-egyet, vitrinemben díszeleg.
Nem vagyok biztos benne,
hogy jó helyen.
IV.
Hazatértem után az ernyő
gondosan kinyitva szárad a konyhakövön.
Az eső lecsengett, csak a szél,
az állandó verdesi az ablakot.
(Könnyen lehet – már tudatomban zúg
és azalatt)
Egy kivert macska kupaccá gömbölyödve
dorombol magában a lábtörlőn.
Elcsitítja félelmeit. Álomba csitul.
Én meg leültem, papírt s tollat
ragadtam, az utolsó utáni verset
kidorombolni magamból. Neked.
(És csak várom, hogy oszoljon végre
e makacs köd,
fáradt lelkemnek köpenye.)
