Megkaptam, s gyermekien örültem neki,
Félve kérdeztem, szabad-e a kezembe venni.
A hosszú, forró, tikkasztó nyár után
Enyém lett ő egy késődélután.
Hidegen tört az ég felé,
Én néztem, csodáltam szüntelen,
Óvatosan markomba fogtam, s féltem,
Hogy pillantásommal el is nyelem.
Ó, mily szép volt a hold fényében állva!
Párás lett szemem a gyönyörre vágyva.
Először peremét nyaltam vigyázva,
Lágyan tapadt a szám álmom fagyijára,
Közben szorítottam, hogy el ne ejtsem,
Arcomba szökött a vér, és nagyot nyeltem…
A hegyén csepp citrom csillogott
– Nyelvem sóhajtva élvezett nagyot –
Körülölelte lassan oldalát,
Fogam gyöngéden a tölcsérbe harapott.
Egyre jobban belemélyedtem,
Mily féktelen étvággyal ettem!
Kerekre nyitottam a számat,
Ó, Fagylalt, ha tudnád, hogy kívánlak!
Mily nagy voltál, s azt hittem, nem fogysz el soha,
De máris vége van, elolvadt a csoda.
Hogy szürcsöltem fáradhatatlan konokul,
S ím az utolsó cseppje most a mellkasomra hull…
2019. október, második díj
