Hazából tört kéz meleg föld,
Mezőkre dőlt Idő-csönd,
Magyar ajkú Ember Fenség,
Élet és Fény, minden szegény.
Irgalmas örök égbolt alatt,
Mikor a leheverő éjszaka
Bevackol pihenő erdőnyi levélre: –
Éj-csöndű csillagok szalmáin,
Odabújik hozzájuk az édes Haza éjre,
S gyötört Világ-virágú testüket,
Betakarja a Hold ezüst fénye.
Rokonaim, éhség-arcú szegények: –
Mondom, hogy mindig a szegények,
Földbe szúrt ékes türelemmel
Viselnek megőrzött, áldott hitet,
Tűrnek magukon keser szövetű inget,
Gyökereznek izzadt verejtéket: –
Élnek töredék, csorbult életet!
