Gyerekkoromban nagyszüleimtől két házzal laktunk arrébb Mosonmagyaróváron, esténként lehetett választanom, hogy otthon alszom vagy a nagymamáméknál. Nagyon nagy szeretet volt egészen 8 éves koromig, amíg nem költöztünk Sopronba a nevelőapámmal, de onnantól kezdett megromlani minden. Most pedig van két gyerekem, de nincs családom. Már felnőttek, a maguk útját járják, nem élek együtt családtaggal. Viszont jelenleg egy közösségben élek egy családi házban, és ez így jó, tehát nem vagyok egyedül.
14 évesen kerültem a konzervatóriumba, nekem a zenésztársak határozták meg a kamaszkoromat. Az iskola mellett ott volt nekem a Szentendrei Kamarazenekar, aztán a Pedagógus Szimfonikus Zenekar, ezek nagyon sokáig kísértek. Oboista voltam. Elég komoly társaság volt, nem sokszor tudtunk elmenni moziba vagy csavarogni, mindig voltak kötelességeink, de azért megvolt az eszünk a huncutságokhoz is. Teljesen harmonikus kamaszkorom lett volna, ha nem az történik a családban otthon, ami. El akartam jönni otthonról, mert otthon viszont nagyon szorongtam, elég hamar felnőttem úgymond.
Amikor az édesanyám meghalt, abbahagytam a főiskolát. Nem jól döntöttem, de akkor abbahagytam. Még egy darabig a zenekar megmaradt, de aztán jöttek a gyerekek és akkor ez így abbamaradt. A zene szeretete, az viszont megmaradt! A közösségben zenélést nagyon szerettem, az hatalmas dolog. Máshol nem szeretek sok ember között dolgozni, de ebben nagyon szeretem, ha sokan vagyunk.
Jelenleg portásként dolgozom egy munkásszállón, ezen kívül már hatodik éve csináljuk a Fedél Nélkül csapatával az Első Kézből a Hajléktalanságról – Rendhagyó Osztályfőnöki Órákat. Ezeknek az óráknak az a célja, hogy szemléletváltást érjünk el a fiataloknál a hajléktalan embereket illetően, és nagyon szeretem ezt csinálni.
Szeretném elérni az élethelyzetem megosztásával, hogy a hasonló helyzeteket ők már tudják kezelni, mert én akkor nem tudtam. Én nagyon magasról estem nagyon mélyre. Viszonylag kevés olyan sérülés érje őket, mint engem. Amit pedig én kapok, az ugye a kollégák, a Menhely Alapítvány és a Fedél Nélkül is mindannyian nagyon nagy szeretettel van irányomban, és én is az ő irányukba. És a gyerekek. Tehát azért az órák végén azt a szeretetet, azt a megbecsülést, azt a meglepődést, amit ők tudnak tanúsítani, hogy ilyen is van, és azokat a csillogó szemeket, komolyan mondom, azokat nem lehet elfelejteni.
Melyik szó lennék a nyelvben? …írjuk le, hogy világbéke, mert az jó poén… Nem, talán hülyeség, de a szeretet vagy a szerelem, azt gondolja az ember, hogy olyan szép szavak. Ezért az szívesen lennék, igen.
