507. szám Vers

Virradatkor

Szerző:
De sokszor felbukkansz váratlanul…
A legmélyről
Törsz fényemre, szinte
Látva látlak,
Egészen hétköznapi elfoglaltságaid közt,
Vagy munkád végezvén
Gyermekek lelkét ringatva.
Neked bájt kölcsönöz
A tűzhely dörzsölése,
Edények súrolása is,
Ahogy otthonkádban sürögsz-forogsz.
Este megnyugszol, tollat ragadsz,
S átváltozol, akár
Az utca képe.
Elképzellek, milyen lehetsz,
Hogyan hordod hajad,
Ruhád, mit magadra öltöttél.
Miként mutat ajkadnak íve,
Szomorúságodban, örömödben?
Olykor a benned megnyugvás
Tudatának csillagszórója
Kápráztatja szemem.
Színek váltják egymást,
Felvonások.
Röpkék, a katarzis
Mégsem marad el soha.
Máskor fájsz.
Bánt az egyedüllét átka,
A távolság, mi a magányra köp ki,
És hideg betonra zuhannak félig megemésztett
Álmaim,
Hogy felriadjak belőlük:
    Még élek.
Talán megadatik,
E törtető világban
Átfonni két karommal,
    Egyszer,
      Téged.
    

 

Kapcsolódó írások