– Mért akarsz vén fejjel költőnek menni?–
kérdezte barátom minap előtt.
– Nélkülöz, előtted sokan már, mennyi! –
bodzapuskával az ordasra lőtt.
Babérba koszorú korántól érik,
ha meg nem ezért, hát ugyan miért? –
ez olyan, amit az utolsó vérig…
s akkor is nyeldes, ha partra kiért.
Nem várt, a kérdésre vágatlan válasz
telik magamból, nincs uram-határ,
borom is, torkom is, az idő száraz,
s barátság nem törést, ki tudja? – habár:
– Tökmagot meglehet héjastól rágni,
nyeletni? – köpködni? – Elénk mögénn,
amiket ezek itt! nem marad ágnyi! –
a birok, csak a zseb, csak a görény.
Tenni a szükség, a lelkemre száradt,
Nézem: a nem hiszem a szememig ér,
előre egy-kettő, hátra meg hármat!?
Hol vagyok? Mi ez itt? Ez is? Miér’?
Egyvégből kiszabva lehetne bármi,
foltokból foltvarrás – patch-work – csupán;
totyaság félszegen csodákra várni,
bolhák egy kerengő veszett kutyán.
Így vettem, egyszer csak azt vettem észre.
puskámról hitemet tollra fogom,
– nem leszek nagy egész rászáradt része! –
volt erre, van erre elég okom.
