Ha jól tudom, ön erdélyi származású. Mi volt az oka annak, hogy Magyarországra települtek?
A rendszer, amiben felnőttem mindenképpen generált némi szabadságvágyat. Én úgy éltem meg a tinédzserkorszakomat – ami amúgy is a lázadások időszaka –, hogy a rendszerből való kitörés szinte fiatalkori életcél lett. El nem tudtuk képzelni, hogy ez a rendszer felborulhat; amikor valamit katonailag jól megalapoznak, akkor az embernek nincs más választása, azt mondja, hogy innen menekülni kell.
Családjával együtt jöttek át?
Akkoriban már lazult annyira a helyzet Magyarországon, hogy nem adták vissza a szökevényeket, ill. létrejöttek alternatív lehetőségek, amiken keresztül el lehetett hagyni Romániát. Ez a nyolcvanas évek vége fele volt, én 89-ben jöttem át. Akkortájt kerültem abba a korba, hogy mennék katonának, amit nagyon nem szerettem volna, mindenképpen le akartam volna lépni emiatt. Időközben viszont családilag is úgy alakult a helyzet, hogy kitelepedést terveztünk. Sokat küzdöttünk, ez egy időigényes, bürokratikus folyamat volt, mely két évig tartott. A végén mégis elvittek katonának, aztán másfél hónap múlva megkaptuk a kitelepedési engedélyt, s emiatt leszereltek, elengedtek. Szóval igen, az egész családdal jöttünk ki Magyarországra.
A gyermekkorát, fiatalkorát ezek szerint Erdélyben töltötte. Mesélne egy keveset erről az időszakról?
Egy nagyon szép környezetben nőttem föl. Csíkszeredában születtem, de a Gyergyói-medencében, egy kis hegyi faluban, Orotván nevelkedtem. Az erdő mellettünk volt, nagyon élénk gombászélet volt, juhnyájak mentek-jöttek a vidéken, rengeteg kalandban, medvékben, vadállatokban volt részünk. Itt kezdtem el az iskolát, utána már Gyergyószentmiklósra kerültem. Gyergyó a nagyvárosa ennek a környezetnek, attól kezdve oda jártam iskolába, ill. a Gyilkos-tónál laktunk, ami egy fantasztikus természeti érték, egy szép környezet. Jó volt ott felnőni, de sajnos megszűnt az a világ. Nem a rendszert sírom vissza, hanem egy adott korszakot, időszakot, egy adott világot. Magáról a rendszerről annyit, hogy meg tudok határozni emberbarát és emberellenes rendszert. És azt mindenképp emberellenesnek tartottam.
Itt sem találta meg azt az emberbarát rendszert, amit keresett?
Az embernek lehetnek ideái, mint ahogy a szocializmus is az volt. A világnak van ettől az ideáktól független folyása és iránya, a kérdés az, hol tudják az emberek jobban saját magukat meghatározni. A mi demokráciának nevezett színjátékunkban – ami persze jobb, mint a régi rendszer – nekem tudnak ábrándjaim lenni. Jó kérdés, hogy a világ milyen irányokat tud venni, mert szerintem az lenne a normális út, hogy emberbarát rendszerek fejlődjenek ki, míg nyilvánosan látható, hogy ez nem így van. Az Egyesült Államok által szorgalmazott demokráciát színjátéknak tudom értékelni, ami arról szól, hogy adjunk show-t a népnek. Ezt a rómaiak is tudták, nem sokkal több, amit ők csinálnak, adnak egy műsort a népnek, és ő szavaz a műsorra. Olyan érdekes demokrácia ez…
A hegymászást az erdélyi hegyek között kezdte: hány éves volt ekkor?
13 voltam. Nem volt könnyű, mert fiatal voltam az akkori hegymászó élethez. Belesodródtam, utána már küzdöttem, hogy benne legyek. Ez és a rendszer is kialakított bennem egy olyan érzést, hogy a lehetőségekért kell a legjobban megküzdeni. Szóval, eleve nincs lehetőség, és küzdeni kell, hogy legyen. A romániai hegyeket bejártam, de lehetetlen volt kijutni a román határokon kívülre, elmenni a Tátrába, az Alpokba, politikailag is egy másik rendszer része volt. A lehetőség hiánya az bennem nagyon megragadt.
Hegymászó karrierje, úgy gondolja, másképp alakult volna, ha nincs lehetősége Magyarországra átjönni?
Persze. Átalakult a rendszerváltás során azért Romániában is a helyzet, az a lehetőség megszületett, hogy ki lehet jutni az országból. Az hogy hogyan, már más kérdés. Románia talán túlságosan elment az anyagi élet irányába: hajkurássz anyagiakat, amennyire csak lehet. Így kicsit szétszakad a társadalom, aki tud, az nagyon meggazdagszik, aki nem, az nagyon szerényen kell éljen. Ezekben a világokban nehezen tud olyan réteg kialakulni, aki meg tudja élni például a művészetet, azt sem lehet eladni, ugyanígy a sportot, hegymászást sem. A rendszerváltással ráadásul teljesen meghalt a hegymászás, a Gyergyói klub megszűnt, mindenki, akinek lehetősége volt, elment. Van némi újjászületés, de nagyon más, főleg akkor, hogyha összevetjük egy környezetében, kultúrájában akár hasonló nyugati helyzethez. Én, hogyha nem így alakul az életem, nagyon könnyen belesodródhattam volna Erdélyben egy olyan életbe, ahol küzdenem kell a megélhetéssel, és a hegymászás perifériára szorul. Másik oldalon azonban ott van az, hogy elég motivált voltam mindig abban, hogy irányítója legyen az életemnek a hegymászás. Elég furcsa nekem elképzelni, hogy a hegymászás mellékszerephez jut, pedig ez hamar kialakulhat: az embernek családja lesz, el kell tartani, építeni kell a jövőjét,tudomásul kell vegye, hogy átalakul az élete, és így nagyon könnyű célokról, motivációkról lemondani.
Most viszont van családja. Hogyan tudja összeegyeztetni az említett célokkal, motivációkkal?
Az elmúlt tíz évben kialakult az az életformám, ami hegymászással összekötve, ill. hegymászásból él: hegyi vezetések, előadások, kiadványok. Az életem nagyon szorosan össze van fonódva a hegymászással, és nekem lehet családom, az már nem tud engem eltávolítani ettől. Természetesen, a családom teljes mértékben támogat.
Az, hogy ön hegymászó lesz, mennyire volt tudatos 13 évesen? Az elején ez ugye hobbiként indult, mikor és hogyan alakult át életformává?
Ehhez leginkább sikereket kellett elérni. A hegymászás szép mánia, szép hobbi, van benne azonban némi teljesítményorientáltság is. Ez azt is jelenti, hogy az ember felméri, mi számít saját maga és mások számára is sikernek. Elkezdtem sikereket elérni, és ez motivált. Attól kezdve kerestem a lehetőségeket, hogy ebbe az irányba induljon el az életem, eleinte ipari alpinizmusból éltem, megpróbáltam a hegyi vezetést is. Egyre jobban sodródtam a hegymászás irányába, miközben anyagilag egyre rosszabbul álltam, mert az ipari alpinizmust, építőipart nem lehetett úgy művelni, hogy a főszezon nagy részét én elexpedíciózom. Az expedíciókon viszont olyan sikereim voltak, melyek szakmai támogatást hoztak. Az Everest megmászása után több – nem csak szakmai – támogatást kaptam, így meglett a lehetőségem arra,hogy tovább tudjam vinni ezt az életformát.
Említette a hegyivezetést. Milyen hegyekbe vállalja ezt?
Az Alpokba leginkább. Nem akarok turistavezető lenni, buszos körutakat vállalni. A hegyivezetés gyakorlatilag egy alpesi foglalkozás, az Alpokban született meg a hegymászással együtt, ez által lehetőség nyílik külsősként is belekóstolni a hegymászásba.
2003-ban létrehozta két társával együtt a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciósorozatot. Hogyan született ez döntés?
Ez egy baráti szövetkezés volt, nyilván ambíciója a mászóknak, hogy meg kell mászni ezeket a hegyeket. Egy olyan sorozatot akartunk létrehozni, ami nyitott legyen, ahova tudjanak fiatalok is bekerülni. Ez egy nagyon jó elv, gyakorlatban viszont nehezebben működött. Leginkább azért, mert nem tudtunk annyi támogatást szerezni, hogy több fiatalt is tudjunk ebben az irányban támogatni. Volt olyan ambíciónk is, hogy lányok érjék el a nyolcezres csúcsokat, három lánynak sikerült is, nagyon eredményesek lettek. Ezek az irányok úgy el-elakadtak, a lányok szültek, fiatalok nem jöttek, amikor jöttek volna, mi nem tudtunk pénzt szerezni. Valójában a célkitűzés, hogy egy olyan fejlődőképes sorozatot hozzunk létre, ahova több embert bevonzzunk nagyon rosszul haladt. Viszont összességében eredményesek voltunk, sok csúcsot értünk el.
Hány nyolcezrest sikerült eddig megmászni, mennyi van még hátra? Mikorra tervezik őket?
A sorozattal hat-hét csúcsot értünk el, nekem kilencet sikerült megmászni. Nekem még öt, a magyar hegymászásnak három van még hátra a tizennégyből. Ezeket már sorba tudtuk rakni. Annapurna lett volna az első, de az most nem sikerült; a következő a Kancsendzönga, mely veszélyességi statisztikában hasonló az Annapurnához, de magasabb; egy nehéz cél, melyet jövőre szántunk, és ehhez az elhatározáshoz tartjuk is magunkat. Utána dönteni kell az Annapurna és a K2 között.
Mindenképp megbirkóznak még egyszer az Annapurnával?
Persze, ez ambíciónk nekünk. Nagyon szép hegy, nagy kihívásnak számít még mindig, annak ellenére, hogy nekem ennyire rosszul sikerült expedícióm sosem volt. Ez mindenképp új volt mindenkinek, aki benne volt.
Mi okozta ezeket a nehézségeket?
Nem maga a csúcs, hanem az ott kialakult állapot. Ha a mi helyzetünk, körülményeink jobbak lettek volna, akkor nem lett volna ilyen nehéz. Nem sikerült feljutnom akklimatizációs hiány következtében, elvesztettünk egy barátot, a csapaton belül is szakadás jött létre, összességében katasztrofális helyzet alakult ki. Én az egyik legjobb barátomat veszítettem el, ez eleve mély katasztrófa.
Hogyan lehet, hogyan tudja Ön feldolgozni egy társ elvesztését?
Ezek a balesetek nagyon jó hegymászókkal történtek meg, akikkel nekem közös értékrendem van, az életünk a hegymászás által teljesedik ki: sikerélményeket, célokat ad, meghatározza az életünket. Emellett tudjuk a hegymászás veszélyeit, és el kell viseljük azt is, hogy sérülések, balesetek megtörténnek, tudni kell ezt továbbvinni. Érezni kell azt, hogy még mindig olyan sokat ad a hegymászás, még többet annál, mint a balesetek lehetősége.
Szokott-e azon gondolkozni, hogy akár önnel is megtörténhetett volna az adott szerencsétlenség?
Persze. Az ember sosem lehet maximális biztonságban, így tudnia kell a biztonsági szintjeit meghatározni, azt, hogy milyen aktivitása van és az ezzel járó kockázatot. Én 1981-ben kezdtem hegyet mászni, és 1996-ban volt először baleset mellettem. Elég hosszú idő telt el tehát jelentős sikerekkel és nehéz mászásokkal, de balesetek nélkül. Eközben persze úgy másztam, hogy tisztában voltam, mellettem lehet baleset, és ez nem jelenti majd azt, hogy minden átalakul. Lett is, és nem alakult át semmi. Tudtam ezeket a kockázatokat, ebben tudatosnak kell lennie egy hegymászónak. Az, hogy történik mellettem egy baleset, elveszítek egy lábat, és ez engem ráébreszt valamire, azt feltételezi, hogy én nem a realitások talaján gondoltam az egészet addig.
Volt már olyan eset, amikor azt érezte, nem fog lejutni arról a hegyről? Ilyenkor mi tartotta az erőt Önben?
Utolsó lehetőségig, utolsó esélyig menni kell. A veszteghelyzetet sem szabad feladni, legalábbis egy hegymászónak. A hegymászó, amíg tudatos, életképes, mozgóképes, addig mennie, tennie kell. Számomra a legszebb hegymászó történetek azok, amikor állva halnak meg. Ez egy szint: lemerülés, küzdés a végtelenségig, egy olyan szintig, amikor állva meghalnak. Ezek nem gyakori esetek, de vannak: az ember meghalhat állva.
Említette előbb a balesetet, amiben elvesztette a lábát. Hogyan történt maga a baleset?
Egy olyan túrán voltunk, ami valahol a turistaság és a hegymászás közötti átmenet, egy könnyű túra, ismeretlen terepen. Kimentünk a Tátrába egy ismeretlen folyosóba, ahol minimális mennyiségű hó volt. Mentünk lefele, és nem éreztük, hogy figyelni kellene a hóviszonyokra, amikor nem is volt hó, csak az a nagyon kevés a folyósokban. Én voltam az, aki biztosítottam a kevésbé tapasztalt társaimat ott ahol meredekebb, ők előttem mentek. Itt már nem volt meredek, belementünk, és mire én elértem ezt a hóvidéket, már ment is a lavina velünk. Próbáltam ezt megfékezni, és ez azt eredményezte, hogy nagy súly húzta a lábaimat. Így törtek el, akkor még következett csúszás, zuhanás, ütközések, hegyimentők hívása. Nekem sosem volt addig lábtörésem, úgy gondoltam, hogy most lett: majd begipszelik. Bonyolultabb lett ennél, szép lassan tudomásul kellett venni, el kellett fogadni.
Nem tudom, szóbeszéd-e vagy sem, én úgy hallottam, választás elé volt állítva: a hegymászás vagy a lába. Így van ez?
Nem, ez csak a bulvár. Az a láb, ami alkalmas a normál, hétköznapi életre, az a hegymászásra is alkalmas. Orvos csapat nem mondhat olyat, hogy ez a láb jó lesz hétköznap, hegymászni nem. A bulvárnak az viszont milyen jól hangzik : „levágatja a hegymászásért a lábát”. És ráadásul én döntöm el. Ott van egy orvos csapat, sebészek, és én azt mondom, úgy döntöttem, a hegymászásért vágják le a lábamat, az orvosok erre pedig azt mondják, hogy jó.
Azt viszont jól tudom, hogy nagyon hamar, pár hónap alatt felépült, és már hegyet mászott? Erre hogyan merített erőt?
Egy súlyos baleset volt, nagy kudarc az ember életében elveszíteni egy lábat. Legfőképpen azért, mert az embernek az aktivitását veszélyezteti. Az ember ösztönből fél a sérüléstől, pontosan emiatt. Ehhez képest nézzük meg az emberek aktivitását: nulla. Nyugodtan lehetne mozgássérült Magyarország nagy része. Meg tudnám úgy fogalmazni, hogy az emberek többsége szellemi mozgássérült, nagyon természetes módon kizárják a mozgást az életükből, miközben el kellene fogadni, hogy az ember természetes igénye a mozgás. Ha egy természetes igényünk folyamatosan el van nyomva, abból túl sok evés lesz, dohányzás, depresszió, a passzívok életvitele lesz belőle. Ez a kitérő azért volt, hogy szemléltessem, az aktivitásnak milyen értéke van. Nekem természetes volt az, hogy vissza kell kapnom minél többet az aktivitásból. Érdekes, hogy a mozgássérültté vált emberek érzik, úgy lehet meg nem történtté tenni a balesetet, hogyha minél többet visszakapnak abból az aktivitásból, amit veszélyeztet a sérülés. Ezért nagyon értékelendő a mozgássérült sport, a paralimpia. A paralimpia sokkal izgalmasabb, jobb és példaértékűbb az emberiség számára, mint az olimpia. Az is egy érdekes dolog, hogy a mozgássérültté vált ember döntés elé van állítva, az élete nem tud a régi mederben továbbmenni. Elindulhat a következő irányba: tolószék, ágy, nővérke, kiszolgálás; vagy aktív irányba: tolószékben kosarazik, táncol, éli az aktív tolószékesek életét. Valójában egy mozgássérült választás elé áll, h aktívabb vagy passzívabb irányba menjen az élete. Én egy elég kemény hegymászó voltam, tehát ezt fizikailag és mentálisan is felhasználtam arra, hogy a lehető legjobban tudjak felállni ebből a helyzetből, és a lehető legtöbbet kapjak vissza az akkori aktivitásomból. El tudom érni azt a szintet, ahol manapság az expedíciózás tart, és ezt meg lehet tenni műlábbal. Ez nagyon fontos.
Úgy beszél róla, mintha ez a baleset csupán pozitívumot hozott volna az életébe.
Túlzás lenne azt mondani, hogy pozitívum, de azt a negatív dolgot, amit a baleset jelentett, visszafordítottam. Ennyi a pozitívum.
Amíg kórházban feküdt, megfordult a fejében, hogy a hegymászást mostantól abba kell hagyni?
Valójában megfordulhatott volna, de erre azért nem került sor, mert volt már előttem erre példa. Ha az embert ilyen jellegű sérülés éri, automatikusan keres példákat: kivel történt hasonló. Nekem azért volt könnyű, mert a magyar hegymászásban létezik egy nagyon sikeres, híres hegymászó, aki eleve fél lábbal került be a hegymászásba. Ha őneki sikerült, nekem is mennie kell. Egy ilyen példa nagyon fontos ilyenkor, és nekem ez emiatt nem volt dilemma.
Hogyan készülnek egy expedícióra?
Hát mozgással élünk! Itthon is mozgok, futok, elmegyünk mászni, túrázni. Kárpátok, Erdély, Tátra, akár Alpok, télen-nyáron megvannak ezek a programok, és ezek közé bekerül egy-egy expedíció, amire egy kicsit edzek esetleg, többet futok, vagy intenzívebben mozgok hegyen. Inkább az életvitel, meg az a tény, hogy ez az életvitel évtizedekre tekint vissza szolgáltatja az alapot ahhoz, hogy jó állapotban legyek egy expedíción.
Lelkileg hogyan készülnek?
Ez egyszerűen motiváció. Tudom azt, hogy mi motivál, és a hegy az motivál. Az ember, ha felfedezi magában azt, ami benne a legerősebb motivációkat ébreszti, attól kezdve megy a világsiker fele is akár. Persze, nem a világsiker a lényeg, hanem az, hogy olyan iránya tud lenni az életének ami könnyű, jó és sikeres. Ez csak motiváció kérdése.
Milyen nehézségekkel kell a hegyekben megbirkózniuk? Többször is említik az akklimatizációt a hegymászással kapcsolatosan, mesélne erről egy picit bővebben?
Ez egy élettani folyamat, úgy tudnám legjobban megfogalmazni: egy csodája az embernek és a természetnek. Az ember sosem volt oxigénhiányos környezetre szoktatva, kényszerítve. A csoda az benne, hogy mégis alkalmazkodik a magas hegyekhez, ahol nincs annyi levegő, hogy életben maradjon. Ennek megvan a módszere. 5000 m körül még rövid távon életképes az ember. Ott még tud regenerálódni, ha ennél magasabbra megy, az már nagy megterhelésnek számít, vissza kell térni és regenerálódni. A szervezet ezt a hullámzást, megterhelés-regenerálódást kihasználja arra, hogy alkalmazkodjon a megterheléshez. A 6000, majd 7000 méteren való alvás, majd alaptáborba való visszatérés egy olyan szintű megterhelés a szervezetnek, ami alkalmassá és erőssé teszi arra, hogy a nyolcezres csúcsokat is elérje oxigén nélkül. Eleinte orvosilag és tudományilag vitatott volt, hogy oxigén nélkül elérhetők ezek a magasságok. Majd szép lassan ez bebizonyosodott. Ebből az is kiderül, hogy milyen sokat tud bírni, teljesíteni az ember. Az ember határai érdekesek, a hegymászás tudatja ezeket.
Sok embernek a hegymászás, ez a fajta kockáztatás akár őrültségnek is tűnhet. Mi a hajtóérő mégis, mit kapnak, mit kap ön a hegymászástól, amit máshol esetleg nem találna meg?
Az embernek természetes igénye, mint ahogy a mozgás lenne, hogy nagy célokat tudjon maga elé kitűzni, ezeket teljesíteni tudja, bennük örömét lelje, sikerélménye legyen. Pont azoktól, akik azt mondják, hogy a hegymászás őrültség, veszélyes, lehetne megkérdezni, hogy az ő életükben mi a siker, mi a nagy cél. Ennél a kérdésnél az emberek többsége nagy bajban volna, sokuknak ez hiányzik, valójában ezért tekintenek féltékenyen, és kritizálóan a hegymászásra, hegymászókra.