Újsághír: „Az orvostudomány újabb sikere: néhány nappal ezelőtt sor került az első műszív műtéti beültetésére. A kicsiny gépezet egyelőre hibátlanul képes együttműködni az emberi szervezettel, és tökéletesen ellátja a szív keringető funkcióit.”
Mielőtt a kalapjáért nyúlt volna, még egyszer megnézte magát az előszobatükörben. Mint mindig, most is igen alaposan. Leginkább az összkép érdekelte.
Minden rendben – állapította meg tárgyilagosan. Nem volt hiú ember.
Persze az öltözettel nem is lehetett sok gond, mert az csak pénzkérdés. Hála a gondos ápolásnak, és a méregdrága roboráló készítményeknek, már nem tűnt olyan soványnak sem. Csak a sápadt arcbőr, az a kékesfehér, vértelen színárnyalat árulkodott a kórházban, majd a betegszobában töltött hónapokról.
A gyógyszerek miatt tiltották az orvosai a napfénytől, ezért a nyarat az örökké leeresztett reluxák mögött töltötte. Most pedig már késő, november vége felé járt az év. Ez már a teveszőr kabát ideje.
– Mégis csak elindulsz, ebben a rettenetes időben?
A felesége állt a hálószoba ajtajában. Smink nélküli arcán sokkal inkább a kíváncsiság, mintsem az aggodalom jelei tűntek elő az egyébként örökké fegyelmezett vonások mögül. No és a nyomokban most is őrzött ifjúkori szépség.
„Hiába, akit megkímélt az élet… Nem véletlenül tart szeretőt!” – gondolta, és megigazította a csomót a selyemnyakkendőjén. Már csak azért is, hogy időt nyerjen.
Mostanában valahányszor beszélgetni kezdtek, akaratlanul is felbukkant egy kép az emlékei bugyraiból. Bár jobb lett volna egyszerűen elfelejteni, túllépni rajta.
Amikor mélyálomból ébredve, a félig csukott szempillái mögül figyelte a nejét. Nem szándékosan, de már százszor megbánta így is.
Az unatkozó szépasszony arcáról lerítt, hogy nem tud mit kezdeni magával a beteglátogató szerepében. Kínos kötelesség, amin túl kell valahogy esni. Fő a látszat.
Az éjjeliszekrényen szekérderéknyi virágcsokor illatozott. (Beszerzése bizonyára Jánosnak, a bizalmas emberének a feladata volt.) A süteményeket a város legfelkapottabb cukrásza készítette direkt erre az alkalomra összeválogatva a szigorú diéta szabályai szerint.
De a kezét nem fogta volna meg egy pillanatra sem. Pedig ott feküdt előtte a paplan tetején, erőtlenül és kiszolgáltatottan.
Csak akkor költözött némi élet ebbe a szempárba, amikor az okostelefonja mögé bújhatott. No igen, az élet idebent is odakinn van. Ahol egy esetleges vacsorameghívás, talán egy party, ahol feltehetően ott lesz a kiszemelt, éppen aktuális kedves is.
A kalapjáért nyúlt, és erővel kiszakította magát az emlékezésből.
– Ma ülést tart az igazgatótanács, és meghívtak, elvárnak engem is. Mondhatnám: újra debütálok. Végül is egyszer csak meg kell indulni. Ha már életben maradtam.
– No persze. Nélküled nem működik semmi sem igazán. Valakinek dönteni kell a világ sorsáról!
A dolgoknak ott kell folytatódniuk, ahol abbamaradtak! – és a neje hangjában valami indokolatlan élesség vibrált:– Menj csak, várnak a szívtelen barátaid!
– Nem mondanám, hogy a barátaim, – jelentette ki hárítóan, és a keze tétovázón a mellkasához nyúlt a kabát alatt – de az sem igaz, hogy szívtelenek lennének. Sőt, ha jól meggondolom, az egész társaságban én vagyok az egyetlen szívtelen.
Dobdobb… dobdobb…– lüktetett a kis gépezet a tenyere alatt. Íme, az orvostudomány és a technika újabb csodája: platina és műanyag alkatrészekből, no és persze némi elektronikából álló szerkezet a szív helyén! Azt ígérték, hogy kitart, amíg majd átültetésre alkalmas szív kerül a szervbankban. Ha egyáltalán kerül. Merthogy ehhez már nem lehet eléggé dúsgazdagnak lenni. Amíg nincs, hát nincs. Várni kell türelemmel, és addig is be kell érni ezzel a kütyüvel.
Köszönés nélkül indult el a garázs felé. Legfeljebb az zavarta, hogy még haragot sem érzett, csak valami ürességet. Mostanában egyre csak ez van. Ijesztő.
A Lexus hangtalanul ereszkedett lefelé Buda bérházainak színtelen világába. Elmaradtak lassan a kiváltságosok bekamerázott, kőfalakkal kerített erődítmény-palotái. János, aki nem csak bizalmas mindenes volt a háznál, de újabban sofőr is, biztos kézzel irányította a cirkálót.
Reménytelenül borult volt az ég, hideg, apró szemű eső verte a szélvédőt. Hallgattak mindketten.
Dobdobb… dobdobb… – vert egyre a gépszíve. Dobdobb… dobdobb… –válaszolt rá az ablaktörlő. Ebben a suhanásban mintha minden mindennel összemosódott volna. Szinte elzsibbadt körülötte a voilág.
A fia járt egyre az eszében. Az, hogy meg kellene látogatni őt a kórházban. Még egyszer sem járt nála. Persze erről csakis a fia tehet egyedül, mert még ebben is ellenkezett vele.
Ő azt szerette volna, ha egy magánklinikán kezeltetné magát. Mert mit kezdenek vele egy közönséges közkórházban, ahol nem több, mint egy beteg a sok közül? Ahol a kezelőorvosa határozottan visszautasította a telefonban a „pénzügyi támogatást”, merthogy ő drogosokat kezel. Elvből, tisztán. És nála minden beteg egyformán szerencsétlen, vagy szerencsés.
Nem szerette az ilyen álmodozókat.
Túl nagy volt már a csönd. Nagyon elhagyatottnak érezte magát.
Szeretni, nem szeretni. Szívből, igazán. A kis herceg jutott az eszébe, és a róka.
– Jól csak a szívével lát az ember. – mondta váratlanul.
Maga is meglepődött rajta, de János most is gyorsan kapcsolt, mint szinte mindig, ezzel is bizonyítva a rátermettségét bizalmas munkakörére.
– És önben most egy gépezet, egy műszív keringeti a vért. Már megbocsásson uram, de én úgy látom: amennyire biztos ön abban, hogy ez a szerkezet alkalmas erre a mechanikai célra, és tökéletesen el tudja látni a feladatát, legalább annyira elbizonytalanodott a másik funkciója tekintetében. És ez valóban eléggé ésszerűtlennek tűnik…
– Így igaz, János. Exupery sorait minden bizonnyal azért nem tudom kiverni a fejemből, mert ő is azt fogalmazza meg, amire a legtöbben bólintunk kimondva, vagy kimondatlanul. Vagyis hogy az ember cselekedeteit a szíve éppúgy irányítja, mint az esze. Sőt, ha lehet, még inkább az. Ez a dolgok természetes rendje időtlen idők óta.
Akkor viszont mi lesz velem ezek után?
– Ami szívemen, a számon: nem irigylem önt. Már csak azért sem, mert nincs kivel megbeszélnie ezt a dolgot. Amennyire én tudom, még példátlan a maga nemében..
– Mint bankárt, és mint sikeres üzletembert eddig is a kőszívűek kasztjába soroltak. Megjegyzem, meglehetősen igazságtalanul és bántóan. Többnyire, legalábbis.
De most annyira üresnek és érzéketlennek érzem magamat, mint egy bankár. És ez elkeserítő. Hetek óta próbálom magam rajta kapni, hogy vannak még érzéseim. Hiába, mintha légüres tér venne körül.
Nézte a város elsuhanó épületeit, érzések, emlékek után kutakodott ott kívül, és odabent magában is. Reménytelenül. Még ha fel is bukkant valami homályosan egy pillanatra, el is tűnt hamarosan. Ahogy az esőcseppek a szélvédőről az ablaktörlő nyomán.
A lámpához értek, ahol mindig hosszú kocsisor gyűlt össze. Most is. Igaz, hónapok óta nem jártak erre, de úgy látszik, a világ már csak kevéssé változik. Kell is ennyi állandóság.
Még meg sem álltak egészen, amikor a keze már automatikusan megnyomta az ablaknyitó gombját. A másik keze pedig a kabát zsebében matatott aprópénz után.
Az újságárus, a kabalaember kereszteződése volt ez.
Évekre visszatekintő kapcsolatukban volt valami, ami már-már szertartásszerű. Ritkán és keveset beszéltek (miről is beszélhettek volna), viszont összenézéseik szavak nélkül is többet árultak el napjaikról, mint egy hosszú párbeszéd valamelyik kávézó teraszán magukat barátoknak gondoló idegenek között.
Az árusnak valami különös érzéke volt ahhoz, hogy mindig azokhoz az autókhoz érjen oda, ahová érdemes is volt elindulnia. Így aztán az sem jelentett hátrányt, hogy mankóval kellett járnia, mert az egyik lába nem engedelmeskedett akaratának. Biztosra lehetett venni, hogy a szakállas fizimiskája még éppen időben felbukkan a lehúzott ablakban, mielőtt a lámpa zöldje sürgetővé válna. Ha esett, ha fújt, ő mindig a helyén volt. Szemében valami tiszteletre méltó elszántság fény csillogott még a legrosszabb napjaiban is.
Ez az elszántság, ez a tenni akarás vívta ki az elismerését, ezt honorálta azzal, hogy minden alkalommal vásárolt nála lapot, még akkor is, ha sűrű elfoglaltsága miatt gyakran bele sem tudott nézni.
A mankós árus az idők során szinte a szövetségesévé vált. Azzal, hogy meg tudta erősíteni a hitében, hogy a világ igenis meg akar maradni minden nehézség ellenére. És hogy neki, a gazdag üzletembernek is dolga és felelőssége valamit tenni nap mint nap a megmaradás érdekében. Nem csak (sőt főleg nem) aprópénzzel, de sokkal inkább a döntéseivel. Akkor is, ha emiatt időnként nehéz, álmatlan éjszakái támadnak.
Vajon sajnálta-e valaki, amikor híre ment, hogy megállt a szíve? És vajon örül-e bárki is a visszatérésének?
Dobdobb… dobbdobb… – járt a szívét pótló gépezet.. Hallgatta egyre. De nem kapott választ.
Úgy érezte, már túl sok idő telt el, és a kabalaember még mindig nem érkezett meg a kocsi ablakához. Ráadásul aprópénzt sem talált a kabátja zsebében. Nyilván megjárta a tisztítót a betegeskedése alatt.
Kidugta a fejét az ablakon, szétnézett.
Csak a várakozó járművek sorait látta. Szeme hiába kereste az árus ismerős sziluettjét az autók között. Pedig a lámpa hamarosan váltani fog. Csalódottság fogta el. Vagy mi ez?
Ekkor látta meg az idegent a járda-szigeten a villamosmegállóban. Az idegent, aki ott újságot árult. Széles karimájú, igen csak viseltes kalapjában is behúzott nyakkal ácsorgott a szemetelő esőben az esernyőjükkel bajmolódó gyalogosok között. Zsebéből valami zavaros löttyel töltött flakon kandikált ki. Rögtön tudta: ez nem az ő embere.
Viszont a mankó, az nagyon is ismerős volt. Hirtelen számolni kezdte, – mióta is nem járt errefelé?
Valami szokatlan, szorító érzés áradt szét a mellkasában. Mintha meg akarná fogni, markolászni kezdte a kezével. Nem, nem ugyanaz az érzés volt, mint az infarktusa előtt, de valami hasonló, mindenesetre nyugtalanító. És a ritmusa is mintha megváltozott volna. Vagy csak képzelődik?
Dobdobb… dobdobb… – sürgette egyre.
Hirtelen döntött. Kinyitotta a Lexus ajtaját, valamit válaszolt a sofőr aggodalmas megjegyzésére, hogy itt nem lehet várakozni. Keresztül szlalomozott az indulófélben levő kocsik között, és átbújt az esőtől csöpögő korlát alatt. Lihegett, mire odaért az újságoshoz.
Sokáig csak nézte. Meg akart győződni arról, hogy vajon érdemes-e érdeklődni nála. Aztán a megviselt segédeszközre mutatott, amire a jóember támaszkodott.
– A mankó gazdáját keresem. Rég jártam erre. Tud segíteni?
Szinte biztos volt benne, hogy nem kap választ. De tévedett.
– Szóval maga az? Beszélt nekem magáról. Azt hittem, csak legenda. A titokzatos bankár, aki halálra dolgozta magát, de mégis él. Műszívvel. Maga tényleg tuti vevő?
– És maga? Maga a barátja?
– Mondjuk inkább, a cimborája. Az is csak múlt időben. Rám hagyta a standját, meg a mankót. Neki már nincs rá szüksége.
– Mégis, mi történt?
– Megállt a szíve. Itt, munka közben, – mutatott a vizes aszfaltra – bár akkor hirtelenjében vissza tudták hozni. Sokáig kínlódott még a kórházban, aztán csak elment. El kellett mennie. Rajta bezzeg már nem tudtak segíteni.
Volt ebben az utolsó mondatban valami szemrehányásféle, ami védekezésre késztette. De nem volt igazán jelentősége. A döbbenettől és a gyásztól forgott vele a világ. Állt az esőben fedetlen fejjel, tűrte ahogy a víz a hajáról lassanként lecsorog, és bebújik a ruhája alá.
Nagyon fázott, és tehetetlenül kereste a gondolatokat.
Dobdobb… dobdobb… – erőlködött a gépezet. Elszorult a torka…
Ha itt lett volna akkor a közelben. Vagy ha nem is, csak később tudomást szerzett volna róla…
Az biztos, hogy minden követ megmozgatott volna, hogy segítsenek rajta. Furcsa, de ehhez az emberhez sokkal több köze volt, mint akár a hozzátartozóihoz, vagy akár a társadalmi helyzete szerinti társaságának prominens tagjaihoz. Valaki, akivel fél szavakból értették egymást, és aki apránként belopta magát az életébe, mindennapos döntéseibe. A szegény ember, akinek az életén ugyan csak garasokkal segített, bár rendszeresen, aki valahogy mégis jelen volt szüntelenül, még az igazgatótanácsi üléseken is. Épp csak nem tudott róla. És most már nem is fogja megtudni.
Ha segíthetett volna… Akkor most lenne egy másik ember, aki szintúgy gépszívvel él, mint ő. Aki ugyanúgy nem akar a műszívével szívtelenné válni, ahogy ő nem akar. Akkor lenne kivel megbeszélnie ezt a szokatlan élethelyzetet. Ha csak félszavakkal, összenézésekkel is, úgy mint régen..
És akkor most nem lenne ennyire egyedül a világon.
Érezte, hogy nincs értelme ennek a sok „ha”-nak, meg „akkor”-nak, a sajnálatnak és az önsajnálatnak, de már teljesen beleszédült.
– Uram, indulnunk kellene tovább! És legalább a kalapját vegye fel kérem! – szólította meg a csodasofőr, aki valahogy előkeveredett a káoszból. A kocsiban van törölköző is.
És amíg az esernyőt tartotta a feje fölé, egészen közelről, fürkészően nézett a szemébe.
– Engedje meg, hogy megjegyezzem: számomra most már egészen nyilvánvaló, hogy a műszív másik, rejtett funkciója is hibátlanul működik a szerkezetben. Nem hinném, hogy ez lett volna a készítői szándéka, és úgy gondolom, hogy ez cseppet sem fogja megkönnyíteni az ön életét. Már megbocsásson az őszinteségemért!
Nem válaszolt. Időre volt szüksége, hogy a dolgok visszatérjenek a normális kerékvágásba.
Majd váratlanul elnevette magát. Mint aki nagy nyomás alól szabadul fel.
– Nem tudok újságot venni, nincs nálam aprópénz! Ki tudna segíteni, mondjuk elsejéig?
– A város egyik leggazdagabb emberét? Hogyne? Szívesen!
Egy kétszázas csillant meg a kezében.
És összetalálkozott a tekintetük.
2014 május
1. díj
