Nem tudok már írni
nincs miről
belenézek a tükörbe
a halál néz
vissza rám
megfogja a kezem
vezeti a tollat
míg szememből
kinézve fütyöl…
süvölt a gőze
öregszik a vers
ráncos a bőre
repedéseiből
kín szivárog fáj rím
a vére klapancia
nem is más mis-
másolt s tolvajlás
falon a füle áthall
gatózva rugdal
Magába motyogva
dúdol búbos a dal
ki nem sül semmi
belőle szaga van
illata és bűze
régi kurva ez már
strófája – mind – csak
megszokásból riszál
tehénlepény szilvalekvár
„üres” kenyér tiszta
vákuum kiszívná
az ízt minden
kibaszott éjszakából
Igen hiányos értelem
nyüzsgő besűrített
rahedli sérelem –
mindentől fél
s nem egész mint
macska mely nem
egerész csak
vakarász – mert
igencsak bolhás..
s igenis hazudik
életet halált
szerelmet törött
múltat hamis
jövőt rút dolgokat
szépnek lát s rútnak
meg a szépet bele
néz egy tükörbe
visszanéz az enyészet
vadul tenyészik szisszen
mert fullánkoz hoz
hullát gesztenyét
hullajt ott cseppre
csepp – vagy te abrosz
az albatrosz meg matrac
de leng leng a szárny
szleng avagy szivárvány
Látványa szívtájék –
ez meg ellátmány…
Szótlan a költők törzse
és igencsak sótalan már
sem cukor nincs benne
csak mint lerántott kesztyű
kifordult keserű üres pohár
Dvorcsák Gábor