Úr kezembe adta
rég e hideg pengét.
Jelezte, akarta:
vegyem üzenetét.
Pengének az árka –
jelmondat rejteke,
S hite van, vagy átka?
Eszem nem sejtette.
Sok száz éves a vas,
s a felirat rajta.
Lovagkor nem avas
intelmét takarta:
„Non ti fidar di me
se il cor ti manca”.
Nem értettem (így) meg,
elmém nem fogadta.
Feladatot közölt,
harcot gonosz ellen?
Szó- vagy zászlóvivőt
jelöl ki e fegyver?
S azt, aki nem érti,
neki küldött jelet,
Sok próba téríti,
s hajtat térdet, fejet.
Már az úton jártam,
s tettem a dolgomat,
Hittem, csupán magam
rendezem sorsomat.
Fényfolt a távolból
egy sugárral jelzett,
S „miért?”, a káoszból
derengeni kezdett
Lassú felismerés,
lassan tudatosul
Mire a küldetés,
s mivel azonosul.
Vas helyett a fegyver
alig egy arasznyi,
Melyet forgatnom kell,
dolgom csupán annyi.
Kezem, a toll enyém,
de a szó, a mondat,
Ami jön a hegyén,
s az agyamban fogant,
Bevallom szerényen,
– bár jól esne,… volna –,
Meg sem születnének,
ha Ő ott nem volna…
2003. június 2.
Ui.:
Nem is oly rég szemem falamra szegeztem,
Ahol a Fej alatt függtek a fegyverek.
Fából faragott Kopf, rajta a korona
Királyi, nem földi, tövisekből fonva.
Egy, a többi közül, figyelmem kötötte:
– Figyelj rám! Megismersz? Nézz meg!
– ezt közölte.
A kezembe vettem, s tudat, mint a villám,
Cikázott át, s láttam világosan, tisztán.
