Mert magányos vagyok én mint ez a fa itt felettem
Hisz nincsenek itt a szeretteim mellettem
Hiába süt rám a nap sugara
Ha olyan távol vannak tőlem mint az égbolt csillaga
Boldog szeretnék lenni nem búskomor
Mikor gyermekeim szája megcsókol
Rájöttem a világ legnagyobb kincse
Ami már énnekem egyáltalán nincsen
Amibe az ember beleszületik és rátalál
Az nem lehet más csak a család
Ahol utolsó búcsúra nyújtja két kezét
Még akkor is ha nem ismeri föl ennek az értékét
Rájöttem de már nagyon késő
Miért vesztettem el akik hozzám szerető voltak és megértő
Próbálom én csiszolni azt a drágakövet
Bebizonyítani megmutatni szerető lelkemet
Nem leszek már fiatalabb ez tiszta sor
Hisz a fogaknak is árt a cukor
Magányosan hallgatom a szélben az őszi dalt
Ami a fejem fölött a fák közt átnyilallt
Aranyszínű lett minden zöld levél
Hátha az én életem is révbe ér
Ölébe hajtanám valakinek őszülő fejemet nesztelen
De már leágazóban van az én életem
Ha meghalnék lelkem volna kósza szél
Mint földön eltaposott falevél
Pedig nem vagyok kibékülve a gondolattal
Miért vagyok én hajléktalan éjjel-nappal
Úgy érzem a szívem egy lankadó virág
Locsold meg jó Istenem és legyél kegyes hozzám
Ha rád nézek is csak egyszer
A szívem megdobban ezerszer
Mert te már jóságot ültettél a szívember
Ezt a jóság virágát a rossz emberek ne törjék le
Egyet mondok nektek emberek
Mert engem mindenki kinevet?
Hallgassatok mindig a jó szóra
Ne jussatok az én sorsomra
Mert a szívből testből áradó meleg
Az ember számára megfizethetetlen
Szeressétek a családot jóban-rosszban
Úgy éljetek mint hal a folyóban
2011. november, különdíj
