K. – oknyomozó – Sándor egy népszerű bulvárlap idősödő, sokat tapasztalt újságírója – homlokát törölgetve ült egy forró nyári napon a szerkesztőség szobájának íróasztalánál. A pokolba ezzel az uborkaszezonnal! – rázta meg a fejét – Semmi érdekes nem történik ilyen tájt a világban. De az újságot csak el kell adni, valamiből csak meg kell élni – és végül eszébe jutott egy három éve írt, feltűnést keltő riportja.
Na ez az…! – bólintott – Annak idején a fél világot megrázta a Balhés Jánosékról írt riportja. – Hát most ismét felkeresem őket és megnézem, hogy mi történt velük azóta. Jó, ez nem éppen újszerű, zseniális ötlet, de a legtöbb esetben beválik. Mint tudjuk – vonta meg vállát – az olvasók jó része igénytelen, és évek múltán is kíváncsi a múlt fölmelegített butaságaira. Ha a tévénézőknek kell a Való Világ 7. folytatása, akkor most tőlem, a sajtóstól az olvasók megkapják a Balhés János kettőt! – csettintett, és másnap rögvest becsöngetett Balhés Jánosékhoz a Kalamajka u. 7-be.
– Szép jó napot kívánok! K. Sándor vagyok, a Napi Egyveleg oknyomozó újságírója. Elnézést kérek, hogy zavarok, de egy riportot szeretnék készíteni önökkel, melyet már nagyon várnak az olvasók.
– Fáradjon beljebb! – mondta mosolyogva az asszony.
– Kedves férje?
– Itthon van.
– Mi újság? Hogy élnek? Emlékszem, annak idején, amikor itt jártam, ön éppen el akarta vágni a férje nyakát egy konyhakéssel.
– Hogy mit akartam én csinálni? – nézett az újságíróra zavart mosollyal az asszony.
– Nem emlékszik? Azután, hogy a férje kisbaltával támadt magára.
– Az én férjem? Rám?!
(Az újságíró elégedetten állapította meg: az asszony megváltozott azóta előnyére: teltebb, nyugodtabb lett. Három évvel ezelőtt kész idegroncs volt, a szeme ide-oda ugrált, csapzott haja belelógott sápadt, elgyötört arcába és szörnyű alkoholbűz áradt belőle. A hangok hallatára a férj kijött az előszobába, az asszony bemutatta az újságírót, majd mindhárman bementek a szobába.)
– A kedves feleségével épp arról beszélgettem, hogy három évvel ezelőtt, amikor maga két nőt hozott fel a lakásukba, mekkora botrány volt itt.
– Kérem én nem emlékszem, hogy…
– És arra sem emlékszik, amikor a kedves felesége fel akarta gyújtani magát egy égő benzines palackkal?
– Miket nem beszél? Hogy ő engem?!
– Igen, molotov koktéllal. Amit meggyújtva a maga ágyába akart dobni, amikor ön éppen alszik.
(A férj szeme elkerekedett.)
– Micsoda?! De hát miért tett volna ilyet?
– Mert rájött, hogy a méreg nem hat. Mert hogy magának túl erős a szervezete.
(A férj az asztalra csapott, félig felállt a székéről és vérben forgó szemmel az újságíróra meredt.)
– Ember, maga azt mondja, hogy meg akart mérgezni a feleségem?
– Igen, mert ön az orra alá dörgölte, hogy állandóan iszik.
– Még hogy az én feleségem? Hát ő soha sem ivott!
– Nana! Emlékszem, hogy annak idején a felesége vodkában utazott – bár úgy tudom, a rumot sme vetette meg. Cirka fél liter volt a napi adagja meg hozzá az a pár üveg sör. Egyszer, amikor a kedves neje megpróbált leszökni utánpótlásért, ön megpróbálta hátulról leütni egy csavarkulccsal. Lett is olyan patália belőle, hogy az egész ház összeszaladt. Na akkor értesítették a lakók szerkesztőségünket, és akkor jöttem én ide, önökkel riportot csinálni.
– Magának elment az esze! Hisz ez egy szemen szedett…
– Jó, jó – zárjuk le a múltat. Spongyát rá, látom, szépen berendezkedtek azóta – nézett körül az újságíró a lakásban. – Fantasztikus, mit alkottak abból a régi lerobbant koszfészekből. Á, még zongora is van! Ez igen!
– De most már elég! Azt merészeli állítani, hogy a feleségem iszákos volt?
– Ne beszéljünk róla. Ami elmúlt, az elmúlt.
– Én soha se ittam! – zokogott fel az asszony.
– Jó, jó… Én tudtam, hogy ön akkor kezdett inni, amikor a tudomására jutott, hogy a férje megrontott egy kiskorú diáklányt. De ez már a múlté. Mondom, spongyát rá!
– Hogy kit rontottam én meg?! – ugrott fel székéből a férj.
– Hagyják. Azóta sok víz folyt le a Dunán.
– Azóta?! Mióta?!
– Nos nem szívesen beszélek erről. Nem akarom régi dolgokkal felidegesíteni.
– Nem vagyok ideges! – ordította a férj.
– Na, na! Akkor is így ordított, amikor három éve a rendőrök megérkeztek. Azt üvöltötte: Megölöm! Megölöm! Na, mármint a felesége szeretőjét, akit itt talált pucéran a lakásban.
– Jézusom! – sikított az asszony és elájult.
– Látja, nem kellett volna felidéznem a múltat – mondta szemrehányóan az újságíró. – De maga kötötte az ebet a karóhoz. Maga erőszakoskodott!
– Megölöm, megölöm! – üvöltötte szederjes arccal a férj.
– Már megint kezdi? Azt hittem, hogy megváltozott.
– Takarodjon innen… Maga, maga mocskos zugfirkász… esküszöm nem állok jót magamért!
– Jól van na, megyek már. Nem kell lökdösnie…
Egy asztal repült utána, de az újságíró ügyesen félreugrott és futólépésben elhagyta a társasházat. A ház kapuja előtt rágyújtott, és amikor meglátta az utcán söprögető házmestert, bosszúsan odaszólt neki:
– Mondhatom, finom kis lakói vannak! Ezek a Balhés Jánosék semmit sem változtak.
– Balhés Jánosék? – mondta kis gondolkozás után a gondnok. Hisz ők már jó három éve nem laknak itt. Egy kedves szolid házaspár költözött a lakásukba… Az asszony – ha jól tudom – hittantanár, a férje pedig vezető sebész a Baleseti Intézetben.
2015 február, 3. díj
