XVII.
Oly’ sokszor fáradtak élénk szemeid,
nem szólsz, valahová elmerengesz,
szeretlek, mégis, csak sejtem sebeid.
Hogyan lehetséges, hogy fájdalmunkra
az enyhülést egymagad jelented?
Holott bennem szerelmed kerested.
Az több? vagy kevesebb? netalán – furcsa?
Baj az, ha szívünk szavaink megszűri?
Ki mondja meg, mi és hol az igaz?
Te nekem, neked – én leszek vigasz,
de mik leszünk így, ha létünk elnyűvik?
A szerelem túltengő hormonaink
játéka volna csupán? Eltűnik,
mint a fák kérgébe vésett nyomaink?