Délibáb csupán, mi más is lehetne?
Már nem tudtam többé a szememnek hinni:
a forró aszfalt reszkető ködén
fiatal, szőke lány sietett felém.
A lomha lépcső restellt talpához érni.
Repült a lány. Én álltam, ámultam bután
az olvadó aszfaltba gyökerezve.
Maga az ifjúság jött vele felém
tán húsz évnyi hetyke, s romlatlan üdeséggel,
Búzavirágkék szemét rám emelte,
elhagyott falum idézte eszembe:
mezők nyár-illatát, pacsirta röptét az égen,
s a buszmegálló a nagyváros szívében
úszott velem az idők tengerén.
Csak álltam némán. A szívem örült titokban.
Majd önfeledt, s boldog lovagja voltam
míg szüntelen szólt, kérdezett, csacsogott,
bizalmas barátságba fogadott.
Csoda történt akkor velem, vagy mégsem?
Csak fátyolfelhők gyűltek fenn az égen
meghozva az enyhülést, feloldozást.
Magányom földre hullt, mint rossz, kopott palást.
Az addig várva várt busz kéretlen érkezett.
Forrón, otrombán, zörögve és szuszogva.
Mint kalózhajó a déli tengeren
jámbor s gyanútlan utazókra,
úgy csapott le rám, hogy kincsem elrabolja.
Néztem, amint felszáll. Engem nem vitt a lábam.
A varázslat elmúlt. Maradt a valóság
a rekkenő nyárban.
Kis pacsirtám, örökre ég veled!
Én nem tudok már utánad szállani.
Jó volt érezni közelségedet.
Akaratlan ütött lelkemen sebet
röptödnek íve, víg dalod.
Múlt ifjúság emléke úgy sajog –
és semmi sem tudja meggyógyítani.
