Mind többet lát az ember
ahogy múlnak az évek,
s így lesz, évről-évre gazdagabban
évről-évre szegényebb
és szegényebben, évről-évre így lesz
mégis gazdagabb…
Az idő hűtlen vendég, búcsú nélkül
megy el, de ajándéka megmarad.
Most itt állok birodalmad küszöbén,
s már érzem pincéd hideg dohát.
Hát mit adsz a belépőnek – ecetet, óbort,
tán még néhány csodát?
Mivel jössz öregkor, mi vár tárnáidban?
Tán csak elborult agy kóros dühe-mérge,
tán jámbor hülyék szelíd révedése
vagy bölcs aggok szilárd, acélos kedélye?
Mit hozol öregkor?
Van, aki szélütötten, lábát dobálva jár,
szeme kidülled, botjával hadonászik,
s mocskos szavakkal átkozza fiait;
van, aki lomhán a fal mellett kuporog,
arcát legyek lepik, mellére nyál csorog,
s van sunyi képű szatír, aki a múlt
öröméért lihegve gyermekeket ront meg,
s ismét más – bár majdnem éhen hal –
koplal a pénze fölött.
Istenem, és még mennyi más,
eszement, beteg mániás!
Élőhalottak, élve rothadók
– ez tán az élet legnehezebb szaka –
lassan körülleng bennünket
elmúlásunk penetráns szaga.
Hová lett az ifjú test, az ifjú értelem?!
Elmúlt minden, nem maradt semmi más,
a pusztulás lassan építi bennünk
tengeralatti korallzátonyát.
S milyen szigeten fogunk kuporogni,
csodát remélve a visszatérő Hold alatt?
Milyen sose jövő hajóra várunk?
Válasz nincs; a kérdés volt, van
és örökre megmarad.
Nem tudom;
de mielőtt leszáll a köd,
megint csak rád emlékezem:
úgy voltál mindig legközelebb,
ha távol voltál tőlem,
mert Tőled voltam távol,
és távol is Veled;
és egyre üresebb lettem
minden hiányodtól,
és a távolság ellenére
egyre teljesebb.
2016 Augusztus verse