580. szám Vers

Öregkor

By
Mind többet lát az ember



ahogy múlnak az évek,



s így lesz, évről-évre gazdagabban



évről-évre szegényebb



és szegényebben, évről-évre így lesz



mégis gazdagabb…



Az idő hűtlen vendég, búcsú nélkül



megy el, de ajándéka megmarad.





Most itt állok birodalmad küszöbén,



s már érzem pincéd hideg dohát.



Hát mit adsz a belépőnek – ecetet, óbort,



tán még néhány csodát?



Mivel jössz öregkor, mi vár tárnáidban?



Tán csak elborult agy kóros dühe-mérge,



tán jámbor hülyék szelíd révedése



vagy bölcs aggok szilárd, acélos kedélye?





Mit hozol öregkor?



Van, aki szélütötten, lábát dobálva jár,



szeme kidülled, botjával hadonászik,



s mocskos szavakkal átkozza fiait;



van, aki lomhán a fal mellett kuporog,



arcát legyek lepik, mellére nyál csorog,



s van sunyi képű szatír, aki a múlt



öröméért lihegve gyermekeket ront meg,



s ismét más – bár majdnem éhen hal –



koplal a pénze fölött.





Istenem, és még mennyi más,



eszement, beteg mániás!



Élőhalottak, élve rothadók



– ez tán az élet legnehezebb szaka –



lassan körülleng bennünket



elmúlásunk penetráns szaga.





Hová lett az ifjú test, az ifjú értelem?!



Elmúlt minden, nem maradt semmi más,



a pusztulás lassan építi bennünk



tengeralatti korallzátonyát.





S milyen szigeten fogunk kuporogni,



csodát remélve a visszatérő Hold alatt?



Milyen sose jövő hajóra várunk?



Válasz nincs; a kérdés volt, van



és örökre megmarad.





Nem tudom;



de mielőtt leszáll a köd,



megint csak rád emlékezem:



úgy voltál mindig legközelebb,



ha távol voltál tőlem,



mert Tőled voltam távol,



és távol is Veled;



és egyre üresebb lettem 



minden hiányodtól,



és a távolság ellenére



egyre teljesebb.





2016 Augusztus verse

You may also like