Amikor készültem erre a beszélgetésre, azt gondoltam, hogy majd egy jót nosztalgiázunk a nagy korszakról, a Nagy Generációról, a régi szép időkről, hiszen akkor voltunk fiatalok. Be kellett látnom, hogy Benkő László nem élhet a múltnak, erre sem ideje, sem hajlama nincs. A múlt is fontos persze, de még fontosabb a jelen, annál is fontosabb a jövő.
– Amikor elkezdtem odafigyelni arra, mit hallgatok, az Omega akkor már létezett. Mikor, hogyan alakult meg a zenekar?
– Bizonyára létezett, s akkor már egy határozott zenekar volt, aki azt mondta, hogy az egész dolgot nemcsak kedvtelésből, szórakozásból, nemcsak egzisztenciális okokból csináltuk. Volt valami elkötelezettségünk az egészben, ami később tudatosult igazán.. Amikor mi elkezdtünk, mint zenekar játszani, még nem tudtuk: de ez „korszak”. – Bármikor tekintünk a lemezeinkre – nekem úgy tűnik, ezek mindenképpen betagozódnak a zenetörténelembe. És az egyik magyarázata ennek a bandának az, hogy sikeres lett és viszonylag kiegyensúlyozott volt a társaság – pontosan abból az egzisztenciális háttérből adódott, hogy a mi szüleink, úgy gondolták, jó, zenéljen, csináljon ami tetszik, ez lehet valami korosztályi szórakozás, szórakoztatás, de rendes ember legyen belőle, valamilyen diplomát mindenképpen a kezébe adunk. Úgyhogy rászorítjuk, rávesszük arra, hogy elvégezzen valamilyen főiskolát, egyetemet a gimnázium után. Amikor ez biztosított, akkor egye fene zenéljen. Az élet az más.
A XX. Századnak volt egy pozitív, és az egész századot meghatározó szakasza, anélkül, hogy ezt tudatosan irányították volna. Rendszerektől függetlenül a hatvanas-hetvenes évek a legprogreszszívebb másfél-két évtized volt, mind nyugaton, mind a föld másik oldalán, két világháború, egy világválság – nekünk még egy ötvenhat – után fellélegzett az a generáció, amelyik akkor volt egészen fiatal. Ebben a hangulatban, ebben a miliőben, ebben a közegben, mint később kiderült majdnem ugyanarról beszéltek Budapesten az egyetemi klubokban, a munkásklubokban, bármelyik művelődési házhoz tartozó klubban, vagy vidéken, s ugyanezeket a dolgokat ragozták, mondták oxfordi egyetem klubjaiban, vagy a Sorbonne-on, a Yale Egyetemen. De ezt akkor még nem nagyon tudtuk, főként azért, mert politikailag és fizikailag el voltunk választva a vasfüggöny miatt. Amikor elindult már valamilyen közös kommunikáció a zenében is és a többi művészeti ágban is, a szubkultúra területén, akkor döbbent rá az ember az évek során, hogy mindegy melyik nyelven, mindegy melyik területen, de ugyanúgy vagy hasonlóképpen gondolkodnak az emberek. Hogy ez másfél-két évtizedig tartott összesen, az már az emberiségnek ilyen értelemben ha nem is tragédiája, de szomorú sorsa. A rendszerváltás kapcsán mindannyian, mint felnőtt emberek azt reméltük, minden csak jobb irányba, pozitív módon fog kinyílni, megnyilatkozni. Amikor a mai gimnazisták, egyetemisták számára tartok előadást, elmesélek egy ilyen – számunkra akkor teljesen természetes történetet – döbbenten hallgatják.
– Én nem nagyon értek a zenéhez, de meggyőződésem, hogy az Omegának annyira sajátos, egyedi zenei stílusa van, ami sehol a világon nincs. Honnan származik ez a stílus, kinek az ötlete volt?
– Ez valójában így van, erre mi menetközben jöttünk rá, nem tudatos dolog volt, hanem elsősorban ösztönökre épült. Nagyon sok olyan zenekarral játszottunk együtt az elmúlt évek során, a legkülönbözőbb helyeken, a legkülönbözőbb országokban, akik szintén velünk együtt indultak, vagy az azt követő években, velünk lépnek fel, újból színpadon vannak és találkozunk, akkor lehet összemérni, hogy mennyire egyedi a miénk. Ennek az egyik magyarázata az, hogy bizonyos értelemben a sors, a Jóisten keze, vagy annak a hatása. Azt soha senki nem gondolta volna, ahogy mi figyeltük mi történik Európában, érdekes módon ott is nagyon sokan figyelték, mi történik ezekben az országokban, hogyan gondolkodnak itt az emberek. Az emberiség mindig nagyon kíváncsi arra, mi van a szomszédban. A Magyar Rádióban, ahogy most is, akkor is voltak különféle szekciók, angol szekció, német szekció, spanyol szekció és így tovább, különböző nyelveken különböző adásokat küldtek ki az éterbe. Ezt olyan emberek intézték, akik azokból az országokból jöttek. Ebben az esetben Angliából, és ez az ember egy egészen bűbájos figura volt, sajnos már nem él. Nagyon nagy izgalommal kereste föl Pesten a különböző klubokat, színházakat és nézte az itteni filmeket, boldogan küldte ki a barátainak a híreket, hogy itt mi minden történik. Amikor mondta, hogy itt rockzene is van, mondta a haverja, ha tudod, küld el az egyiket, amelyikről úgy gondolod, ezt érdemes itt bemutatni.
A Gellért szállóban volt életünk első komoly sajtótájékoztatója. Annyira izgultam, hogy a beszédet, amit a sajtótájékoztatón elmondtam, nem azért írtam le magamnak, mert nem tudtam volna magukat a gondolatokat elmondani, hanem annyira hihetetlen volt, hogy 24 óra múlva én tényleg fölszállok a többiekkel egy repülőre, hogy ez volt a kapaszkodóm. Akkor legalább nem kell értelmeznem, egyszerűen felolvasom, amit leírtam. Bekövetkezett, amit alig hitt el az ember, és ott találkoztunk azokkal, akiket addig csak a rádióban nagy nehezen hallottunk. Szembe jött, odajött, kezet fogott, összehaverkodtunk, megismerkedtünk, hangszert adott kölcsön a turnéra, csodálkozva hallgatták, ahogy mi játszunk. Szinte ugyanolyan, mint amit ők játszanak, de mégis más. Ami azonos volt, az a közös hajtás, de aztán már attól kezdve ez a dolog egészen más irányba ment el, hangulatában is, esetleg szövegeiben is, amit később természetesen már addigra angolra is fordítottunk. Fölkeltette a figyelmüket, hogy mi ez. Odajött hozzánk egy ember és azt mondta: tudok nektek három napot adni abban a hónapban, amikor itt vagytok, ha azt, amit most a színpadon játszotok, felrakjátok a stúdióban, itt a szomszédban. Akkor lesz majd nagylemezetek, amikor nem volt még senkinek itthon nagylemeze. Ez hihetetlen volt. Na, most ez volt az, ami egyfajta olyan útmegjelölés volt. Más kérdés, hogy megcsináltuk a lemezt, aztán amikor ezzel a lemezzel turnéznunk kellett volna Angliában, akkor már nem kaptuk meg az útlevelünket, nem mehettünk ki. De nem is volt ez az egész dolog ilyen értelemben a közönség előtt, itt ügyeltek arra, hogy ez ne kerüljön nyilvánosságra.
– Pedig annak idején igenis pletykálták a fiatalok egymás között, hogy volt ez a lemezfelvétel és nem kapta meg a lehetőséget az Omega, hogy turnézzon vele.
– Igen, csak akkor még annyira irányított volt a sajtó, ez valójában pletykaszinten ment, de a nyilvánosság elé nem kerülhetett és külföldre sem.
– De azért tudtunk róla.
– Ez a szerencse. Innen jött az a felismerés, hogy az ember akkor tud egy tízmilliós országból valamilyen módon, hosszútávon érvényesülni, ha kinyílik előtte a világ. Először mondjuk a szomszédos országok, később esetleg egész Európa. Nagyon leegyszerűsítve tűnik folytonosnak, vagy folyamatosnak a pályánk, holott volt ebben egy nagy csomó akadály, meg buktató. Az életben minden dologban, így a közönség számára egyenletesnek tűnő sikerpályákban is mindig vannak olyan dolgok, amik nem a nyilvánosság előtt játszódnak le, de az egyének vagy a csoportok életében nagyon komoly problémákat, fájdalmakat és nehézségeket okoz. Ha ezt túl tudják élni, szerencsésnek mondhatják magukat.
– Csak azt szúrnám közbe, mi, mint közönség, annak idején úgy értesültünk, pártunk és kormányunk teljesen összeijedte magát attól a lehetőségtől, hogy elveszíthetjük a nagy Omegát, az egyetlen kincsünket, amit nyugat felé fel tudtunk mutatni.
– Pedig nem is mertük volna megkockáztatni a végleges kint maradást, ha valakiben felmerült volna, akkor is elnyomja magában a gondolatot csírájában. Azt talán ma már nagyon kevesen tudják, hogy akkor, ha valaki kint maradt, mindegy milyen szándékkal, milyen lehetőséggel, az itt maradottakon törlesztették. Még ha csak annyi ideig maradtunk volna, míg fölveszünk egy lemezt, és ha készen van, már jövünk is haza, nem vették figyelembe. Kértük, hogy ne fosszanak meg bennünket ettől a lehetőségtől, de egyszerűen azt mondták, szó sem lehet róla, gyertek haza. Ha a megadott időpontban nem lesztek itthon, kénytelenek vagyunk jelenteni, hogy megtagadtátok a hazatérést. Ilyenkor az ember elgondolkodik, hogy mégis mi mennyit ér. Viszont a hírek mentek nyugatról keletre, keletről nyugatra. Rengeteg dolgot felfedeztünk abból, ami akkor a nagyvilágban jött. Tudtuk, ha tovább dolgozunk következetes, konzekvens munkával, akkor előbb utóbb valamelyik lemez bejön. Amikor az „Időrabló”-hoz értünk, már az angol nyelvű lemezeink készültek el előbb, utána rohantunk haza és fölvettük a magyar verziót. A producer már nem szólt bele semmibe, nem korrigált semmit, a végén meghallgatta, tudta, hogy jó. Megvolt a bizalom, tudta, nyugodtan ránk bízhatja, mert a banda dolgozik. Éreztük a felszabadultságot, a pillanatot, hogy itt most valami történt. Ez volt az a pillanat, amiért mi éveken keresztül dolgoztunk.
Akkor hetek alatt megváltozott körülöttünk az egész világ. Akkor érzi az ember a sok munkának, küszködésnek és mindennek az eredményét. Brazíliától Tokióig, Dél-Amerikától Európán keresztül mindenfele csak úgy ott van a slágerlisták első tizedik, vagy huszadik helyén.. Azt tudtuk, hogy ezt a zenei stílust, amit most találtunk telibe, folytatni kell. Az „Időrabló” után a „Csillagok útján” és a „Gammapolisz” (1977-79) volt az a hármas, ami teljes egységet adott. Ez leválasztotta az összes egyéb zenei kísérletről és az összes egyéb zenekarról az Omegát. A mi egyediségünk abból az érdekes, furcsán sajátos zenei érzékenységből indul, amit mi az európai, közép-kelet-európai magatartásból, filozófiából, sajátos gondolkodásból, – abból a környezetből, amiből elindultunk – beszívtunk magunkba. A többi ennek a dolognak a szakmai része. Azt, hogy a nagy stadionokban évtizedekig teltházas koncertek legyenek, csak az Omega tudta megcsinálni. Még mindig nem zártuk le a pályát, mert ahogy az évek mennek – most már látom és érzékelem –, a közönség a közösen megélt sorsunkban érzi azt a nagyon fura sorsközösséget, amire akkor nem gondolt, amikor indultunk.
– Mivel a Fedél Nélkül munkatársa vagyok, hadd kérdezzem meg, hogy volt-e olyan válságos időszak az élete folyamán, amikor úgy érezte, minden összeomlik, itt a vég? S ha volt, hogyan jutott ki belőle?
–Szerintem mindenkinek vannak ilyen periódusai. Amikor minden nagyon kilátástalannak tűnik. Kérdés, hogy mihez képest. Ugye az ember valamit elért, valamit megszokott és abból elveszít valamennyit, minél többet ért el, ez annál félelmetesebbnek tűnik. Amikor átmenetileg vagy hosszabb időre nincs meg az a lehetőség vagy remény, legalábbis nem érzékelhető pillanatnyilag, hogyan tovább, mit kell tenni, akkor minden esetben – teljesen mindegy, milyen pozícióban van – fölmerül a kétség. Valamikor egymást tudjuk megsegíteni, tudunk egymásba kapaszkodni. Amit másként látunk, azt megbeszéljük. Ezzel segítjük egymást. Nincs olyan pálya, amiben ne lenne kisebb, nagyobb zökkenő. Valószínű, hogy ez nem is baj. Lehet, hogy bele is unna az ember, egy idő után elfásulna. Nem csiklandozná őt egy csomó ötlet, nem törekedne arra, hogy tovább lépjen. Sokszor, amikor azt mondom, megyek próbára, megkérdezik, minek próbáltok, amikor már tudjátok. Azért próbálunk. Hogy tudjuk. Tudomásul kell venni, hogy tegnap is kellett gyakorolni, ma is kell, mert holnap játszunk. Ez azért kell, hogy ne az legyen a kérdés, mit játszunk, hanem, hogy hogyan játszunk. Hogy azt adjuk az embereknek, amit belőlünk az évek során magukba begyűjtöttek. Azt mondhassák, hogy érdemes volt idejönnöm, érdemes volt ezt a pillanatot megélnem.
– További terveiről szeretném kérdezni, mire számíthatunk az Omegától a jövőben?
– Sokan emlegetik, hogy megint jön egy kerek évforduló, az Omega ötvenedik évfordulója (2012), ami nagyon soknak tűnik és nagyon utolérhetetlen. A világon ilyen kettő van, a Rolling Stones és az Omega. Ezt meg fogjuk ünnepelni.
– Köszönöm a beszélgetést.
