Mindenki készült, lótott-futott az ünnep előtti forgatagban, én szabadságra mentem, bár nekem is sok volt a teendőm. A legkisebb lányomat felhozta a nevelőszülő (mert ott él), és találkozhattam vele, engedte, hogy a karácsonyt nálam töltse, s csak azután vigyem vissza. Persze ennek igazán örültem, közben izgultam, mert nem vittem túlzásba a tanulást és másnap vizsgáztam. Együtt mentünk szombaton az Akadémiára. Ő türelmesen megvárt, míg én többnyire jól feleltem a kérdésekre, így végül is jelest kaptam. Délután az egyik nagylányomékhoz mentünk, beszélgettünk, míg a kisebbik eljátszott az unokámmal.
Másnap igen mozgalmas napunk volt, mert délelőtt Istentiszteletre mentünk, én pedig délután a hajléktalanoknak működtetett filmklubot vezettem Ez a hivatásom, ezeknek az embereknek tompítani kell az ünnepek okozta fájdalmait, hogy érezzék, valahova tartoznak. Tudom, hogy valamilyen szinten fontos vagyok számukra, mert figyelemmel kísérem bukdácsolásukat az élet göröngyös útjain, de igyekszem példámmal előttük járni, hogy lássák, van kivezető út. Természetesen nekem is fontosak együttesen is, meg egyenként is, mert látom erőfeszítéseiket, átérzem gondjaikat, viszont tudok örülni kisebb-nagyobb sikereiknek is. Nézték a filmet, de nekem közben el kellett vinnem a gyerekemet egy gyerek-karácsonyi rendezvényre a gyülekezetembe, ami igazán nincs messze a klubtól, halvány szabálytalansággal is jár felügyelet nélkül hagynom a társaságot, de látva szemükből a bíztatást, hogy nincs mitől tartanom, megtettem. Rövid időn belül megnyugodva láttam, hogy valóban bízhatok bennük. A film végén elbúcsúztunk, majd mentem a gyülekezetbe, ahol élménybeszámolóval várt kislányom.
Hétfő délelőtt megérkezett a (sorban) harmadik gyerekem is, aki előzetes megbeszélésünk szerint, nálam tölti a karácsonyt. Neki nem is kellett volna ajándékot adni, mert legnagyobb öröme az volt, hogy együtt ünnepelhet a testvérével. Ketten díszítették a fát, míg én a konyhában foglalatoskodtam. Persze sorban előkerültek az ajándékok is, aztán a közös imádság, étkezés, igazi örömünneppé tette a Szentestét. Valóban a családi szeretet-ünnepe testesült meg együttlétünkben.
Következő nap a karácsonyi Istentiszteletre együtt mentünk. El nem mondható élmény közösségben lenni azokkal az emberekkel, kiknek felemelkedésemet köszönhetem, és közösségben lenni a családommal, akik ezt a felemelkedést megélhették, tapasztalhatták, érezhették. Aztán a két gyerek ment a legnagyobbik lányomékhoz (négyen vannak), elvitték az ajándékokat az unokáknak is, én pedig mentem a hajléktalan csoportomhoz klubdélutánt tartani. Késztetést éreztem arra, hogy elmondjam bukásomat anyaságból, amivel eleinte nem is akartam szembesülni, mára már fel tudom vállalni mások előtt is. El kellett mesélnem, hogy a mulasztásaimat pótolni soha nem fogom tudni, de a rossz emlékeik okozta fájdalmaikat, némiképp enyhíthetem. Tudatában vannak, hogy mennyi mindent elrontottam, de érzik, hogy nagyon szeretem őket.
Az utolsó napunk már reggel külön indult, mert vonatjegyet kellett váltani két pályaudvaron is, ezt a gyerekeim vállalták, mert még a második nagylányomhoz fel akartak menni. Így egyedül mentem templomba, a rám nehezedő lelki nehézségeket le kellett tennem, hogy új erőre kapva tudjam vezetni a délutáni klubdélutánt. Mire vége volt a filmnek, elém jöttek.
Csodálatos volt ez a karácsony, valóban együtt lehettem azokkal, akik fontosak az életemben: a gyülekezeti közösségem, a gyermekeim és a filmklubos csoportom. Kissé szomorú, hogy vége lett, de hallottam vagy olvastam, hogy: „ne sírj, hogy elmúlt, örülj, mert megtörtént és részed lehetett benne”. Igyekszem így megőrizni emlékemben.
december hónap, harmadik díj
