Az alábukó Nap lángolása
bíborra színezve pupilláim,
vörös leplet feszített a Földre.
E sötétlő föllobbanás varázsán
éjjé foszlott a mezítlábas,
bakancsos, füstös, porarcú világ,
s ismét, mint már annyiszor
gombostűfejnyi pontokban
köröttem föl-föl villant a tér,
gyöngéd érzéseken lebegtem
ahogy lágyan simítva arcom
körbesétáltak e fénylő pontok:
—- angyalok…? kvarkok…?
Égi fényjel? Mindegy! – szeretnek,
fénnyé oldják a csörtető zajt,
a harcot, a földet, s megszólítanak…
Ne markolászd az időt… az folyó!
Hagyd…! – sodró hömpölygésén
nappal s éj összeér, új dimenziót nyit
benned, ott, megleled otthonod!
Álomhajóm röpíts, hogy végtelen
távlatában fénylő villanássá válva
fogadjanak hatalmas fénytáborok,
s mögöttem maradjon a szirénének!
Likes
Nincs hozzászólás