Egy semmiből keveredett zápor cseppjei szívják magukba az imént még forrón tűző nap porát.
– Végre, hála az Istennek! – sóhajt fel Mariska néni, végignézve
a szépen művelt kis kertjén.
Kicsi, töpörödött öregasszony. A szabad levegőn barnára szikkadt ráncos arcáról letörölte a megeredt könnyeit.
– Mi végre a szép termés, ha nincs kivel megosztani?
Már vagy jó tizenöt éve, hogy magára hagyta az ura.
A Feri, szép szál termetű, derék egy férfi volt. Hajnaltól napszálltáig dolgozott. Ásott, kapált, ültetett, a kútról hordta rá a vizet. Etette, gondozta az állatokat. Akkoriban még volt disznajuk is, meg egy tehén. Mindene volt a háztáji.
Aztán jött az a jégverés. Diónyi jegek záporoztak az égből. Feri döbbenten nézte, mivé lesz az a rengeteg munka. Állt némán, majd összeesett. A kiérkező körzeti orvos mondta ki a szentenciát, megszakadt a szíve.
De ez már rég volt.
Nagy csapat varjú köröz a ház fölött, majd egyesével leszállnak a kerítésre. Óvakodva figyelik az asszonyt.
Mátyásmadarak, motyogta az öregasszony, – egy rég hallott mesét magában felidézve. Aztán elindul, hogy a kutyát előkerítse, mert az szokta elzavarni a madarakat.
– Mindig elkódorog az ingyenélő kenyérpusztítója, – mosolygott magában.
Bodri sok éve szolgálja hűségesen a házat, még az ura hozta ide kölyök korában. Most, ott feküdt egy árnyat adó fa tövében, habzó szájjal, de már nem volt benne élet. Megmérgezték.
Eltemeti tisztességgel.
Estébe hajlott már az idő, mire végez a szerszámok összeszedésével. A kéttucatnyi csirkét is betereli az ólba.
Vége lett a napnak, bezárja az ajtaját, és a lefekvéshez készülődik.
– Valami nincs rendben, a tyúkok hangosan kárálnak. Talán egy róka?
De, nem, mert már el is hallgattak. Indul, hogy megnézze, nyitja az ajtót, és akkor ketten nekirontanak.
– Hol a pénzed vénasszony? – és ütik, verik.
Az egyik az a Tóni, megismeri. Kicsi kora óta itt jár el a háza előtt. Néhanapján benyújtotta apró szurtos kezét a kerítésen, és enni kért. Ilyenkor Mariska néni mindig adott neki valamit, hol egy lekváros kenyeret, hol zsíros kenyeret, mikor mi volt.
Elveszítette az eszméletét. Néha – néha, mikor egy pillanatra magához tér, hallani véli, mintha muzsikaszót sodorna felé a szél az alvégről.
Reggel a postás találja meg. A mentők kórházba viszik.
Később a rendőrök is felkeresik.
– Megismerné a támadóit?
– Az egyik a Tóni gyerek volt a faluvégről.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem lett nagyobb baja, így két hét múlva kiengedték a kórházból.
Sokat aggódott, míg bent volt, hogy mi lesz a csirkékkel, ki fogja etetni őket? Senki sem nyugtatta meg Őt, hogy azokat már nem kell etetni, mert mind egy szálig ellopták.
Elérkezett a tárgyalás napja. Mariska néni, aki ez idáig nem tette ki a lábát a faluból, kicsit izgult, hogy a városba kell utaznia a busszal. De ennek meg kell lenni, hogy kiderüljön az igazság, és a rosszakat megbüntessék.
Népes társaság a tárgyalóterem előtt. Ők is tanúk. Pedig, amikor megtörtént az eset nem látott ennyi embert. De, az Isten tudja, meglehet, hogy sokan látták, hiszen elvesztette az eszméletét. Vannak még jó emberek. Bizakodva lép a tanúk emelvényére, és rámutat a Tónira.
– Ő volt! – mondja
Megkönnyebbülve hagyja el a termet. Kint fáradtan leül egy padra. Igazából, már nem is akarja, hogy megbüntessék nagyon a Tónit, hiszen fiatal még ahhoz, hogy börtönbe menjen. Inkább csak jól szidják le, abból majd tanul.
A többi tanút is beszólítják. Mindenki elmondta a magáét, és már csak az ítélethirdetés következik.
Beszólítják.
A vádlottakat felmentik, hiszen öten tanúsították, hogy abban az időben Tóni hót betegen feküdt a házban, és mozdulni sem tudott a láztól.
Megfordul vele a föld, és már csak távolról hallja, hogy róla beszél a bíró. Rágalmazásért, és hamis tanúzás miatt, eljárást indítanak ellene. Megszégyenülten kullog ki a tárgyalóteremből.
Az ártatlan vádlottak vidáman röhécselve bevágják magukat egy nagy fekete autóba, és a tanukkal együtt elporoznak a falu felé.
– Mit szólnak majd a falubeliek, hogy ekkora szégyen érte? Megmondta a bíró úr, hogy hazudott. Mire hazaér, már mindenki róla fog beszélni!
Megvárja az utolsó buszt. Már szürkül, mire a faluba ér. Lehajtott fejjel surran a kerítések mellett a tanyája felé. Mintha, egy nagy fekete autó hajtott volna el a kapujukból, de ezt már lehet, hogy csak képzeli.
Hazaért. A ház ajtaja tárva nyitva. Mindent elloptak, még az edényeket is.
Kinéz a kertbe.
A föld feltúrva, a zöldségek felszedve!
… és akkor a kert végénél megpillantja az urát. Feri kitárt karokkal közelít felé. Elébe siet, összeölelkeznek, és eggyé válnak.
Semmi mozgás napok óta a tanya körül, az ajtó tárva nyitva.
A kiérkező körzeti megbízott falubeli gyerek volt, ismer itt mindent, és mindenkit, még a pletykákat is. Bemegy a házba, és látja az ürességet. Szegény Mariska néni szégyenében elköltözött. Kiballag a kapu elé, és meglátja az autó nyomot, mellette néhány lábnyommal.
Ez már bizonyosság! Elköltözött. Még szerencse, hogy vannak jó emberek, akik segítettek neki a cipekedésben. Az ügy lezárva. Nincs ügy!
Napok múltán a kertben megtalálják az öregasszony holttestét. Az eső elverte a kocsi nyomot.
Nincs ügy!
2013 június, első díj
