Vannak misztikus egybeesések? Vannak bizony. Két éve túrtam egy ,,turi,,-ban (?Hol másutt?) egy banán zöld tísörtöt azzal a felirattal, hogy „HUG A STRANGER,” Huggy Bear óta tudjuk, hogy ez az átölelést, simizést, megszeretgetést, mosolyt jelenti. (Kedves Y-kromoszómás barátaim: sokkal-sokkal tágabb körről van ám itt szó, mint csak a szex, bár senki nem vitatja annak primer jelentőségét). Sokunk olvasatában egy jó, elismerő szó, egy apró siker, egy biztató pillantás, biztató visszajelzés is beletartozik a ,,hug”-ba (esetleg: ,,bammeg, ezt fáinul csináltad”).
Pont azon a napon vettem a ke-zembe ezt a trikót, amikor a legszínvonalasabb női hetilapban a kedvenc új-ságíróm megemlékezett erről. Pontosabban arról a 6 évvel ezelőtt Ausztráliában elindított mozgalomról, ami arra vonatkozott, hogy ölelj/karolj át egy idegent az utcán és mosolyogj rá. Minket, magyarokat is „megcsapott” ez a világmozgalommá duzzadt, pár perces egymásra figyelés, de aztán a szokásos módon ez is elsikkadt (mint sok más).
Miért? Mert félünk egymástól. Mert lépten-nyomon azt halljuk, hogy csecsemőt ölnek, időseket vernek agyon, de minimum az történik meg, ami Tóth Vera énekesnővel is, ami sajtót is kapott: A buszra várt, és odament hozzá egy jóarcú fiatalember, aki önmagát a rajongójának mondotta, s azt kérte, hogy hadd ölelje meg, hisz annyira sze-reti őt is, meg a dalait is. Vera boldogan belement, de sajnos az , „úr” nemcsak a fentieket, de a énekesnő mobilját és pénztárcáját is nagyon megszerette.
Szóval, egy ilyen közhangulatú és biztonságú országban még a legesleg-filantrópabb (ezt még egyszer nem írom le, olyan randa), szóval, emberbarátibb, naivabb lény is húzódozna egy ilyen „spontán” free-hug elől.
Az én életemben úgy alakult, hogy már gyerekkortól kezdve sok ember között mozoghattam és – úgy emlékszem – nem fukarkodtunk a nem-elvtelen egymásdicsérésétől sem, lett légyen az egy új frizura (fiúknál is!), egy baráti gesztus, vagy épp egy vigasztaló ölelés, hátba veregetés. Egy biztató pillantás is szárnyakat adhat, ha őszinte.
Talán ide tartozhat az is, hogy miután sokáig éltem a Keleti pályaudvar közelében, és talán mondhatom, hogy kedves, de nem igazán karakteresen megjegyezhető arcom volt világéletemben, nagyon sokszor előfordult, hogy tök idegen emberek megöleltek, megpusziltak és nagyon örültek nekem, úgyis, mint Eszterkének, aki a tapolcai Juditék keresztlánya, vagy Zsófinak, aki a Kriszti unokatesója, stb. Néha őszintén sajnáltam, hogy Anna vagyok és egyke, kevés rokonnal…
Később, a marketinges munkám során többször voltam nemzetközi fogadások résztvevője, szervezője, hoppmestere azzal a feladattal, hogy összehozzam az egymással megismerkedni és/vagy tárgyalni kívánó, eladdig egymásnak idegen vendégeket.
GYES alatt pedig a római-parti lakótelep kismamáival meg a babákkal is élénk társadalmi életet éltünk, újakat fogadtunk magunk közé secperc alatt. Köztünk nem volt depressziós, vittük, sodortuk magunkkal a magukba roskadtakat a jobbnál jobb tevékenységre. Volt, hogy ha a gyerekek fociztak, rájuk bíztam a sajátomat is, felmentem a lakásba és a fociszünet idejére összedobtam egy meggyes piskótát, vagy egy tepsi pizzát a kölköknek. De nemcsak én! Bármelyikünk.
Bár nincs rossz élményem az emberekkel való közlekedést, kommunikációt illetően az elmúlt 10 évnyi hajléktalanságom idejéből sem. Ami volt, az a mély (major) depressziómból fakadt (amikor nem kelek fel, nem nyitok ajtót, és nem veszem fel a telefont). Az igaz viszont, hogy jelentősen lecsökkent azoknak a száma, akik ilyenkor felkaroltak volna, s vittek volna olyan programokra, amik ilyenkor segítenek, de az alap beállítottságom talán nem változott.
Ámde most, a kor, a pénztelenség, a kiszolgáltatottság, kilátástalanság és magányosság valahogy nem erősíti azt a vágyat, hogy egy vadidegen a nyakamba boruljon. Nem jól fogalmaztam: a vágyat igen, de a bizalmat nem.
A trikót viszont szép időben még felveszem, és keresem a lehetőséget, hogy csatlakozzam a „Meghallgatlak” csapatához is. Éveken keresztül az volt a becenevem (még 40 év felett is) az amerikai cégnél, hogy „the Girl with the Laughing Eyes”. Nagyon remélem, nem tört meg még annyira a tekintetem, hogy ne látszódjék belőle a mosoly, ha egy másik emberre nézek.
Most olvasom Gyurkovics Tibor egy régi könyvét (Üdv a tolvajnak – nevetséges apróságok). Vannak benne 6-mondatos párbeszédek. Íme az egyik:
„Világgazdasági válság van, hallotta ?
Mi van?
Válság. A világban.
Bennem is.
De ebbe belepusztulhatunk, azt mondják.
Ebbe is….”
Gyurkovics könyvét 83-ban adták ki. Most is aktuális (vagy azóta is?). Teszünk, tehetünk ellene?
A fentiek megírása után történt, hogy utaztam a zsúfolt metrón a nálam 20 évvel fiatalabb, tényleg szép barátosnémmal, és egyszercsak a szerelvény másik végéből széles, őszinte mosollyal odakiált – a többiek feje felett, egy 35 év körüli régi ismerősöm (190 centi és 5 éve nem láttam), hogyaszongyahogy: „Szióka Anna, de örülük, hogy újra látlak!” A metrókocsi közönsége mintha egy teniszadogatást követne, nézett ide-oda. Csak a barátnőmet sajnáltam, aki keserűen megjegyezte, hogy bárcsak egyetlen egyszer így örülne neki is valaki – akár régi ismerős, akár új ismeretlen.
Azt tőlem tudta meg, hogy a sráccal néhány napos olyan tréningen voltam együtt, ahol a csoporttagok össze-vissza mászkáltak a teremben – közben halkan autentikus cigánymuzsika szólt, és akit megközelítettél, azt mosoly kíséretében meg kellett érinteni.
Ezzel nagyon sok embernek van gondja, hál’Istennek, nekem nem.
Csak az a napi négy (44) „hug” hiányzik, amire mindenkinek szüksége lenne az ép és egészséges lelki élethez, önbizalomhoz, életigenléshez, hogy végre ne mi legyünk Földünk legelkeseredettebb lakói.
S hogy teljes legyen a fent említett egybeesés, az asztalomon van a Metropol újság korábbi száma, amelyben kedvenc kortárs költőnk, Karafiáth Orsolya írt egy nagyon reális glosszát a szatírokról. Ember (s lánya) legyen a talpán, aki mindenkor és mindenhol helyesen meg tudja különböztetni az őszinte „free hug”-ot a beteges bekerítéstől.
Javaslatom: Lelked egyik zsebében legyen szeretetteljes közeledés, a másikban egy paprikaspray, ha kilépsz (belépsz?) az emberek közé.
Osztán szelektálj, ha tudsz…
2014 február
1. díj