Mit érdekel téged kezemen a bilincs,
hogy szívemmel együtt, mindenem csupa seb;
mert lehet, hogy lelked nyájas, de szíved nincs,
nem is hazudom: fölöttünk az ég ma szebb.
Hogy odaadnám életem, azt sem hiszed,
kérdésemre a válaszod mindenkor: nem;
lelkem dalára mindig néma a szíved,
csak a csönd fogad, – s szemembe egy porszem.
Szemembe, amely ezerszer búcsút intett,
pedig hogy tüzel és döng a mellem érted;
az útjaimat be tövisekkel hinted,
a szerelmem számodra vész, – meg nem érted.
Mivel várok csak a boldog pillanatra,
de mit érdekelnek könnyeim ha hullnak;
a sötét gond, mely fészkét bennem rakja,
verseim, mikben rólad rímek lapulnak.
Zokoghatok várva, – szívem nem ér partot,
rágom neved, mint paraszt a szénaszagot;
kezed kezembe még egy perce sem tartod,
számodra képem bárgyú, – a tettem balog.
Hisz előtted csúszom a könnypocsolyában,
míg nézem hogy törik arcod hamuszínre;
mintha ingoványon járnék, süllyed lábam,
részeg szerelmesként fekszem rá a sínre.
Hiszen fáj testem, -lelkem, -szememgödre,
nem tudom milyen az élet ha épp kerek;
mert a közönyön túl nem jutsz velem többre,
míg ajkaim csókmorzsáért könyörgenek.
Szavam egy sem volt, mi szívedig elért,
pedig érzések között vergődöm annyit;
de nem ízlelhetem ajakad, a telért,
maradsz tűnő nap, mely rajtam átaranylik.
