Az erdőn át ballagtunk a hóban,
arcunkra tűzrózsát mart a szél,
tüdőnk feszült a hideg levegőtől,
nyugtatta szívünket a csend –
s halkan, hogy össze ne törjük a varázslatot
gondolatainkat láncra fűzve
egyszerre mondtuk ki:
élni – így kellene mindig,
ölelő csend-szerelemben.
Nagyokat szusszanva
s egymást segítve
araszolunk a hegyi ösvényen
– messze még a csúcs –
s közben az ágaskodó fenyő-táltosok
fagyos rostjaik recsegésével
riogatnak bennünket.
Két hegy között
visszanéz a tájra
az irigy-sárga Nap
mielőtt helyet cserélne
az éjszakával.
