Méred a verssorod – eltemetődöl a vers anyagában;
mában, a holnaputánban: a múlt sosem izgat: eloltja
gyorsan a holnap a szomjad; aládtesz a köznapi gondja.
És van az úgy, hogy a gondolat elszalad: ülsz a szobában
hátha az ihlet a lelkedet átalakítja, de szenved
benned a szó, alakulna, de nem megy a strófa… a terhed
terjed – elolvad a Buddha szobor mohazöld mosolyában.
Cetlire írt benyomásaidat cipeled zsebeidben,
kincsed a tollad, a tinta, papírosod és a hiánya
frászkarikákat okoz, ha ne adj’ valahogy jön a fránya
áramütés, de hiába, ha megfagy a vér szemeidben!
Ingerel, untat a képmutatás, a barokk a kukádban
várja a véget; a szépmutatás – idegen: ha a vágya
várna – ereszd el! a lényeget írd s igaz éled a sárban!
