1.
Ma végre kiszedték a varratokat. Bár korábban is ki lehetett volna szedni, de közbejött a karácsony. Igazán nem várhattam el, hogy az orvosom az ünnepek alatt bejöjjön csak azért, mert a sebem már több mint két hetes. Különben is, varratokkal a hasamban sokkal szebb karácsonyfadísz voltam, mint azok nélkül. Sorra kihuzigálta azokat a vékony műanyag szálakat, amik az emberek összefoltozására szolgáló cérnaszálak. Ez fájdalommentes művelet, kicsit még csiklandoztak is miközben csúsztak kifelé, és persze megnyugtatott a dolog, azt jelenti, ha lassan is, de haladunk a gyógyulás felé. Minden apró eredmény jól jön, minden pozitív jel számít, örülni kell nekik, megnyugtatják a lelket.
– Szép a sebe – mondta a doki.
Hirtelen furcsa érzés tört rám, vajon tényleg tetszik neki a sebem, vagy csak meg akar nyugtatni? Picit felemelkedtem, jól megnéztem azt a hosszú forradást. Csúnya volt.
– Hát, tudja doktor úr, nekem cseppet sem tetszik.
Láttam az arcán, kicsit megsértődött. Na, ja! Hiszen az ő munkáját szapultam éppen. Fenébe is, hát mit várt, talán dicsérnem kellett volna azt a negyven centiméternyi ronda heget a hasamon? „Jaj, kedves doktor úr, de gyönyörű lett a pocakom!” Talán ezt kellett volna mondanom?!
– Tessék mondani, muszáj volt ilyen hosszú sebet csinálni? Szegycsonttól az ágyékcsontig?
– Muszáj volt. Kisgyerekököl nagyságú tumor nőtt a vastagbélre, amikor már ilyen nagy, szinte mindig van áttét is, sőt, időnként szóródás is előfordul, ami még rosszabb. Az áttét azt jelenti, hogy másutt is kialakult már rákos góc, a szóródás pedig azt, hogy sok helyen, a legkülönbözőbb testtájakon burjánzik már a kór. Szóval végigvizsgáltam mindent a hasüregben.
– Talált máshol is daganatot? – kérdeztem szorongva.
– Szerencsére nem. De azért még lehetnek egészen kicsi, néhány milliméter nagyságú elváltozások, amit lehetetlen észrevenni. Tehát feltétlenül kemoterápiát kell kapnia. Komputertomográfot is készítenek majd az egész testéről, s ha valahol, mondjuk a tüdőben, vagy a nyelőcsőben, vagy a légutakon akad még tumor, akkor sugárkezelésre is szükség lesz.
– Bocsásson meg, amiért sokalltam a vágás hosszát, és köszönöm az alapos munkáját. Milyen hosszú darabot kellett kivágni a bélből?
– Másfél arasznyit távolítottunk el.
– Hátrányosan hat ez az emésztésre?
– Á, dehogy! A végbél és a vastagbél határától mintegy tíz centire fészkelt a kór, tehát a vastagbél legvégéből távolítottunk el harminc centiméternyit, annak a résznek már elenyésző feladata volt az emésztésben.
– Igazán örülök, hogy ennyivel megúsztam.
– Előfordult már olyan eset, amikor félméternyit kellett kivágni, ráadásul az elejéből. De az sem okozott gondot, a vékonybél utolsó része ugyanis egyszerűen átveszi az eltávolított vastagbélrész funkcióját. Persze nem azonnal, hanem lassan, fokozatosan.
– Még egyszer hálás köszönetem, doktor úr!
Míg beszélgettünk takaros kötést tett a sebemre. Megkönnyebbülten léptem ki a kötözőből.
A folyosón Edilkával találkoztam, egyik kezében a sebnedveket gyűjtő zacskót tartotta, másikkal Angi nővérbe kapaszkodott. Rákacsintottam, ő pedig mosollyal ajándékozott meg. Aprókat lépegetett, igen lassan, arca minden egyes lépésnél grimaszba rándult. Szóval még nem jött rá az optimális lépésmódra. Na, majd délután elmagyarázom neki hogyan lehet egyik lábat a másik elé rakosgatni úgy, hogy ne fájjon a friss seb. Habár az övé már kevésbé friss, csaknem egyhetes. De most kezd újra járni, s mint közismert, minden kezdet nehéz. Főleg ha beteg az ember fia, lánya. Egészen a folyosó végéig sétáltak, annak ellenére, hogy Angi nővér többször is felajánlotta, forduljanak vissza.
Ám Edilka makacsul kitartott, eljutni a folyosó végéig, csak azután vissza, csak semmi félmunka, ez bizony így helyes. Ne hagyd el magad kislány, ennél jóval nehezebb csatát is vívtál már, méghozzá győzedelmesen, gyenge a te tested, de erős a te lelked!
2.
Ismét új szobatársaim vannak. Hiába na, vén csóka vagyok én már itt, csupán két páciens akad az osztályon, akik már akkor is bent feküdtek, amikor engem hoztak be a mentősök.
A mostani újoncok egyike, Péter bácsi, hetvenöt éves, csendes, okos apóka, felettébb furcsa körülmények között került a magyar egészségügy karmai közé. Az egyik Budapest környéki kisvárosban, szép nagy kertes házban éldegélt fiával, menyével és unokáival. Délután egyedül tartózkodott otthon, amikor rátört a szapora, ami még hagyján, de rengeteg vér is jött a széklettel együtt. Ettől annyira megrettent, hogy nyomban elnyargalt az orvosi rendelőbe, ahol sokan várakoztak már, várni kellett, ő lett az utolsó, akit aznap még fogadtak. Már közeledett a rendelési idő vége, az előtte lévő, utolsóelőtti beteget hívták be éppen, amikor újfent rátört a hasmenés. Megint sok vér is jött, és miután végzett, kézmosás közben elájult. Mire magához tért, üres épületben találta magát, bolyongott erre, bolyongott arra, sehol senki, valamennyi ajtó zárva, a kijárat is, a vészkijárat is. Kis ideig tanácstalanul üldögélt az egyik padon, aztán eszébe jutott a telefonja, elővette, megnézte mennyi az idő, elmúlt fél kilenc. Ajaj, neki réges-régen otthon kellene lennie, bizonyára aggódnak már miatta. Felhívta a fiát. Nos, a fia intézkedett, kiszabadították és az éjszakai ügyeleten megvizsgálták. Ezután már futószalagon gördült az ügy, tegnap megoperálták.
A másik újonc, Pali bá, nagyhangú, izgága, beképzelt fütyikalap. Alig tette le csicsás kis bőröndjét a kórházi ágyra, nyomban egy ezrest nyomott a nővérke markába, később egy tízezrest akart adni az orvosának, és mivel az nem fogadta el a pénzt, megvárta, hogy a doki vizsgálni kezdje őt, és azalatt a köpeny zsebébe csúsztatta a bankjegyet, persze úgy, hogy mi is és a nővérke is jól lássa. Számomra rejtély, az orvos vajon észre sem vette, avagy csupán úgy tett, mintha észre sem venné a csúsztatást. Pali bá a későbbiek folyamán is játszotta a szörnyen gazdag vállalkozó szerepét, pedig csak egyéni kisvállalkozó volt. Hogy valójában miben utazott, az sehogy se derült ki abból, amit elhencegett. Lerítt róla, nem az eszével, hanem rámenősségével keresi meg azt a havi néhány százezret, ami persze jól jön a nyugdíj mellé, akkor is, ha a nyugdíj nem éppen minimális.
Mindkettőjüket ugyanaznap műtötték vastagbélrákkal, így tehát mint kívülálló is végigélhettem mindazt, ami ezzel jár, mindazt, amit magam is végigszenvedtem nem is olyan rég. Ráadásul két teljesen eltérő jellemű embert figyelhettem meg, mert igaz, hogy nagyjából azonos korúak, testalkatúak és azonos betegséggel küszködtek, de elképesztően másképp viselték sorsukat. Mindketten jólszituált családba születtek annak idején, mindketten megfelelő egzisztenciát teremtettek maguknak és családjuknak. Ám Péter bácsi szerény volt, szolidan viselkedett és megadóan tűrte az operáció utáni nehéz helyzetet, míg Pali bá kérkedett gazdagságával, holott éppen csak tehetősnek számíthatott, agresszív volt és néha hisztériás rohamokat produkált a kezelés viszontagságai miatt.
Nos, ahogy én az első két nap az unalom ellen küzdöttem és néha inkább a fájdalmat választottam, hogy kicsit megmozgathassam tagjaimat, hát ők is. Ahogy napokon keresztül kis híján megvesztem egyetlen korty italért – teáért, üdítőért, vízért –, úgy ők is. Ahogy könyörögtem annak idején, hogy végre ehessek már valamit, úgy könyörögtek ők is, és persze ők is éppúgy hiába, mint én. És kifakadtak ugyanazokkal a szavakkal, mint én, hát mitől lenne székletem, ha semmit sem ehetek, ihatok már napok óta.
A különbség abból állt, hogy Péter bácsi sokkal szelídebben tűrte a megpróbáltatásokat, mint ahogy én tűrtem, Pali bá viszont százszor többet káromkodott, mint én káromkodtam.
3.
Edilkához tegnap betettek egy alkoholista nőt, akit azért hoztak be a mentősök, mert vért hányt. Éjszaka kiabált és szaladgált a spiné, kergette a nem létező egereket és folyton piát követelt. Rengeteg nyugtatót pumpáltak bele, altatót is kapott, de nem használt semmit. Hajnalban végre rászánta magát az orvos – elvégre mégse járja, hogy egy bolond piás miatt az egész sebészet fent kukorékol éjszaka –, és adott a rendbontó, eszement delikvensnek egy szép nagy dózist a legerősebb altatóból. „Ettől még egy ló is rögtön leesne a lábáról, hát még egy ilyen vékonyka csajszika!” – mormolta a bajsza alatt, és igaza lett, elaludt a némber, de álmában is motyogott, csikorgatta fogait és hánykolódott. Félő volt hogy leesik az ágyról, és még a végén eltöri valamijét, amire akadt példa. Saját szememmel láttam, amint Sanyi bácsi, akit már haza akartak engedni, az utolsó éjszaka reggelén leesett az ágyról, egyből bedagadt a szeme, mert a homlokával landolt a padlón – szóval a nőcit lekötözték az ágyra.
Miután végre megszűnt az óbégatás és csattogás, az osztály lassan elcsendesedett. Mi Edilkával továbbra is ébren maradtunk, beszélgettünk mindenféléről. Egyszer csak olyat mondott a lány, amitől kis híján lepetéztem
– Látod, ennek az alkoholista csajnak a helyében nagyon nem szeretnék lenni. Ez lelki beteg. Ennek a lelke fáj. Alkohollal próbálta gyógyítani a lelkét, amivel hazavágta a gyomrát, a lelke azonban mégse jött rendbe. Most már haldoklik, kevés van neki hátra.
– Ezt meg honnan a csudából veszed?
– Mit honnan veszek?
– Hát, hogy lelki beteg, tönkreitta a gyomrát és most haldoklik.
– Ő mesélte. Mielőtt kitört rajta a delírium, beszélgettünk.
– Igazán? Na, és mi mindent hordott össze ez a rusnya, csúnya, ronda, rút banya?
– Szerintem az igazat mesélte el. Tíz évvel ezelőtt beleszeretett egy fiúba, aki külföldre csalta és ott kurválkodásra kényszerítette. Sokszor meg is kínozta, ha kevesellte a pénzt, amit a szegény lány nagy nehezen összestrichelt. Két év telt el, mire alkalma nyílt hazaszökni. Itthon jobb híján tovább űzte az ipart, de már saját zsebre – amit keresett, azt elitta. Nyolc éve egyfolytában részeg, illetve részeg volt egészen tegnapig. Én borzasztóan sajnálom szegényt. Mit gondolsz, hány éves?
– Negyven, negyvenöt, talán kicsit több is.
– Velem egyidős.
– Az lehetetlen!
– Mondom, hogy velem egyidős, ugyanabban az évben, ugyanabban a hónapban született, mint én, csak tíz nappal később. Tíz nappal tehát még fiatalabb is nálam.
– Az nem létezik! Hiszen egy aszalt szilva jobban néz ki, mint ez az aszott, ványadt nőszemély.
– Pedig bizony, úgy bizony! Megmutatta az igazolványát, harmincegy éves.
– Fene se gondolta volna! Ez az emberi roncs veled egyidős?
– Neki a lelke fáj, mégpedig halálosan. Kinek a teste, kinek a lelke fáj, szerintem az utóbbi sokkal rosszabb.
– Kinek a teste, kinek a lelke fáj. Azt hiszem jobb, hogy a testemmel van baj, de a lelkem erős. De miért gondolod, hogy el fog patkolni?
– Látszik rajta: alig várja a megszabadulást. Mondta is. Szidta az orvosokat, amiért azok ahelyett, hogy elkábítanák és hagynák békében meghalni, gyógyítani akarják. Ami azt illeti, úgy sem érhetnek el semmit, ez a nő csak egyetlen dolgot akar, felejteni és fájdalommentesen távozni az életből.
