A mi kis családunk bemutatja:
Markáns, napbarnított arc, tekintete rezdületlen, de a szemei szinte mosolyognak. Első látásra megállapítható, hogy nincs könnyű élethelyzetben.
Valaha két kisgyermekes apaként, családdal, lakással, nem jómódban, de szeretetben élt. Nagyjából 2000-ben megromlottak családi körülményei, arra ért haza, hogy nem tud bejutni otthonába, a családjához. Kizárták! Súlyos lelki és fizikai terhekkel az utcát választotta, hiszen önbecsülése nem is engedhette volna, hogy csak úgy elvesszen. Feldolgozni a történteket nyilván nem lehet egyszerüen, neki sem sikerült.
2002-ben vált regisztrált lapterjesztővé, a XIV., Egressy-Róna utca sarkán dolgozik. Hét éve ismerem, azonnal szimpatikus lett halk, csendes jómodora miatt. Megjelenése nyilván nem a legújabb divatot követi, de mindig rendezett. A lapterjesztéssel próbálja napi megélhetését előteremteni ill. keres kapcsolatot emberekkel, hogy munkához, akár alkalmi munkához, jobb lakhatáshoz juthasson, vagy bármi olyan információhoz, amivel előrébb juthat. Többször megfigyeltem már munka közben. Eső, szél, fagy, rekkenő hőség – mindig ott találtam, csendes köszönés, öröm a szemeiben, hogy ismerőst lát.
Összegezve a bennem kialakult képet Andrásról, csak felsorolásban: halkszavú, nyílt tekintetű, melegszívű ember, aki tudja: minden napot túl kell élni.
Kérem az olvasókat keresssék a fenti helyszinén, beszélgessenek vele, ismerjék meg, vásárolják lapunkat tőle. Az érdeklődő olvasó/ember mindig a legnagyobb segítség a fedélnélkül élő embernek. Hiszen aki elbeszélget vele, az megbecsülte, emberként bánt vele, és az élmény elég annyira, hogy két ember szívébe, lelkébe szeretet költözzön.
Andrásnak kívánok minden jót, erőt, egészséget a további munkához.
