A felhőrésen át még nyári kék az ég,
de a forrás jéghideg, ha ízleled vizét.
Fogad belesajdul álnokul s vadul;
percekig is eltart, míg végre elcsitul
a fájdalom, hogy nem jön vissza már a nyár
bár csalókán csillan a csalfa napsugár.
Nyár helyett az ősz is mindhiába csábít,
megfáradt szerelme többé már nem kábít.
El is hagy nemsokára; s mire itt a tél,
rájössz majd barátom: megöregedtél…
Ám szeptember egét még fürkészheted,
égi kékje halk derűt sugároz neked…
Gyere, igyunk egyet,
hagyd a könnyeket!
