Nem vagyok büszke arra,
hogy gondoltam
– komolyan gondoltam a halálra.
Kérdőre vontam az életet,
vajon van-e még jogom valami jóra?
Sétálni, örülni, fürödni a fényben,
a boldogsággal kézen fogva.
Hát meddig lehet süllyedni a sárba?
Mások előtt letérdelni,
saját lelkünket letiporva.
Sírva – könyörögve várni
egy megértő, bíztató, felemelő szóra.
Ha a hóhért akasztanák – sírna?
A vidám, piros orrú bohócnak
vajon nincsen bánata?
S ti büszkék vagytok emberek?
Ha másokkal rosszat,
sok rosszat tesztek?
Mi lesz, ha egyszer valaki
tőletek kérdezi majd meg?
Gondoltok-e arra, aki meghalt?
Nyújtottatok-e neki segítő kezet?
