Fáj. A holnap réme kéz-lábat gúzsba köt,
Elevenünkbe vág kötél, a megkötött.
Kínzó, fájó kötés, mint a gályabilincs,
Bezárt ajtó, melyről, hiányzik a kilincs.
Átdübörög rajtunk az élet szekere,
Sárba tapos, tipor, mind a négy kereke.
Ledönt, vagy felemel, Te! – ki állva maradsz,
Mosd le magadról, a rád tapasztott sarat.
Törd le az igádat, bilincsedet sorba,
Ne foglald átkodat, imába holnapra!
Ne süssön fel a Nap, ne jöjjön Kikelet,
Amíg el nem űzzük, sorsrontó felleget!
Lóbálja sarki szél, fújjon talpa alatt,
A gazt, az árulót, a renegát magyart,
Aki népet, hazát mind áruként kínál,
Ne teremje sírját, se kereszt, se virág!
Földünk ma még miénk, szívünk csak érte fél,
Marad együtt egy nép, vagy széthordja a szél?
Marad-e a Haza? – idegen Talp alatt?
Isten, óvd a magyart itt! – a Kárpátok alatt!
