571. szám Széppróza

Jobb inni, mint drogozni

Szerző:

Pózner már délben eldöntötte, hogy ez nem az ő napja. Egy csepp alkohol nem volt a házban, pénze húsz forint. A kocsmában Éva, arra hivatkozva, hogy ma reggel már ő a negyedik, nem adott hitelt.
Póznernek előző nap még volt egy ötezrese, de odaadta barátnőjének, Rózának, hogy vegyen rajta telefont, úgyis arra megy, ahol most olcsón kapható kártyával együtt. Róza az egyik legmenőbb prostituált volt a VIII. kerületi Korányi utcában, és természetesen drogos is, hiszen ezt a „munkát” szinte egyetlen lány sem bírta anyag nélkül. Tegnap este kellett volna megjönnie a telefonnal. Póznert a pénz nem aggasztotta, tudta, Róza majd keresi, az bosszantotta, hogy nem tud felhívni senkit.
Egyre kínzóbb volt az alkoholéhség. Pózner nem volt drogos, de tudta, a tű csökkenti az elvonási tüneteket. Rózának általában volt otthon, de mindig máshol tartotta. Keresett-kutatott a szokott helyeken, minden eredmény nélkül, míg aztán Temesi Ferenc Por című regényének első kötetében rábukkant a kis nejlonzacskóra. Csavart magának egyet, majd még kettőt, elszívogatta, így eltelt a délután, nem ment sehová, hozzá sem jött senki, csak a rádió szólt. Azon mélázott, milyen hülye, hogy részegen megint elhagyta, vagy ellopták a mobilját, most például felhívhatná Rózát, jöjjön haza, vagy valaki mást a cimborák közül. Aztán arra gondolt, ma van Mindenszentek, holnap Halottak napja, kimehetne a pestkörnyéki településre, ahol gyermekkorát töltötte, ahol édesanyja és nagyszülei az ottani temetőben nyugszanak.
Igaz, hogy már este van, de húga és családja még a szülői házban laknak, biztos befogadják éjszakára.
A toronyóra éppen éjfélt mutatott, amikor Pózner leszállt az utolsó kék buszról a Templom téri végállomáson. Bár eddig az elszívott füves cigiktől jól érezte magát, most valami különös nyugtalanság fogta el. Ő volt az egyetlen utas, a Templom téren égtek a lámpák, a padokon nem ült senki, a hősi emlékmű előtt mécsesek égtek, nyomasztó csönd. Elindult, hogy a templom előtt átvágva beforduljon a Cseresznye utcába. Ekkor különös dologra figyelt fel. A templom hatalmas, vaspántokkal megerősített tölgyfakapuja félig nyitva volt, fény és orgonaszó szűrődött ki. „Ilyenkor mise?” – úgy tudta, ez csak szentestén szokás.
Pózner Miklós negyvennyolc éves volt, és bár katolikusnak született, nem volt egy templombajáró típus. Hitt Istenben és abban, hogy Jézus őt is megváltotta, néha imádkozott, olykor-olykor eltöprengett ezeken a dolgokon. Most úgy érezte nem ártana a temetőlátogatás előtt misét hallgatni.
Óvatosan besétált, ujjait a szenteltvíztartóba mártva keresztet vetett, majd körülnézett. Valami nem stimmelt. A templomba már régen bevezették a villanyt, most mégis száz és száz gyertya fénye adott sejtelmes világosságot. Az oltár előtt ismeretlen ősz hajú pap hajolt a misekönyv fölé, pedig a falunak már több mint tíz éve egy fiatal atya volt a plébánosa. Tele volt a templom, még Póznerrel együtt hátul is álltak hívők, de volt bennük valami különös. Megdöbbenve látta, néhány férfi I. és II. világháborús egyenruhát visel, sok asszonyon sváb népviselet – egyébként is, a legtöbben divatjamúlt öltözékben voltak.
„Mi van itt, jelmezbál?” – gondolta Pózner, aztán a mellette állóra nézett. Őszhajú, kissé elhízott férfi volt, de fekete öltönye jól szabott – fehér ing, fekete nyakkendő, csillogó fekete cipők.
„Ha az arca nem ilyen szürke lenne, és lenne rajta aranykeretes, bifokális szemüveg, azt hinném Palánkay doktor az, aki tavaly halt meg. Hát ez meg mi?” – az egyik középső padból egy rettenetesen ismerős, kendőtlen, kövér, ősz hajú nő fordult hátra és Póznerre mosolygott. „Úristen, tisztára a nagyanyám!”
Az idős nő ekkor oldalbabökte a mellette ülő szikár férfit, aki szintén megfordult, és rövidlátó szemekkel Pózner felé nézett, majd a mellette ülő sötétruhás, sötét hajú nő is ezt tette. „A nagyanyám és anyám!” – Póznert páni félelem fogta el. Persze, hiszen ma hallotta a rádióban egy néprajzos hölgytől, Európa szerte elterjedt legenda, Mindenszentek éjjelén a halottak miséznek, és ha élő közéjük téved, azt mise végén magukkal viszik.
Póznert elöntötte a verejték, borzalmas pánik tört ki rajta, kirohant a templomból, csak futott, futott, bele a vakvilágba, míg egyszercsak megbotlott, elesett, minden sötét lett előtte.
A kocsmában pénteken kora délután viszonylag kevesen voltak, Miska csapos is a pult előtti, piroskockás terítővel letakart asztalnál folyó beszélgetést hallgatta.
– Holnap temetik a Pózner Mikit – szólalt meg az öreg Soós. – Tudod, akit Halottak napja hajnalán találtak meg a Cseresznye utcában, az árokparton. Részegen elesett, beverte a fejét egy kőbe.
– Nem részeg volt az. A boncolásnál megállapították, hogy rengeteg marihuána volt a szervezetében – osztotta meg információit Tahi Imre, a helyi lap szerkesztője.
– Kár érte, jó gyerek volt a Miki – sóhajtott Schmidt, aki a neve ellenére műbútorasztalos volt. – Hiába, jobb inni, mint drogozni – vonta le a tanulságot.
A másik kettő rábólintott erre az igazságra, majd poharaikat az elhunyt emlékére ürítették.   

2016 április, 1. díj

Kapcsolódó írások