A kihalt utcákon végig kaptat,
le-leül a házak küszöbére;
elfüggönyözve már minden ablak,
és Ő bottal kopog mint a béke.
Hangtalanul: minden álmot sajnál,
amíg vereslik a nyírfa kérge;
hangja nem jut tovább egy-egy fánál,
amíg farkasok gyűlnek a vérre.
De Ő közöttük jár áhítattal,
hogy egy-egy vadat megtáncoltasson;
nem várja üveggel borított asztal,
nem várja jó tekintetes asszony.
Nem szól: a holdnál is jobban hallgat,
levélnyi remény sincs a tavaszra;
lábai nyomán izzik a harmat,
őszi fény egy percre sem marasztja.
Suttogását egy csillag se hallja,
és rá se kiabálnak hogy vesszen;
beletörli vérét az égalja,
a dombon az akác összerezzen.
Még csak ki sem verik a faluból,
de még csak meg sem kapja a botot;
kihalt az utca és Ő nem lohol,
alszik mind az elgyámoltalanodott.
Van akinek megreszket az ina,
van aki szederjes álomra talál;
foga kevés azzal kell vacognia,
míg száján vegyül a könny és a nyál.
Aki felkel: nem a látogató miatt
jár fel-le akár egy kóbor török;
őrzi a sok omladozó falat,
és évődik akár az ördögök.
Még csak a nap sem sírt lemenőben,
Utána, ki bűneinket hordta;
majd eltűnt egy lombtalan temetőben,
miután nadrágját leporolta.
*
Másnap ki szeretné se találja,
kibújni a melegből neki sincs mersze;
neki is szakállá nő borostája,
míg csattog a fagy akár a fejsze.
És ő is elhiszi: a tél örök
lesz, és megvet majd minden protokollt;
az állat is rúg, harap, hőbörög,
egy vörös folt előtt, ami talán
a megváltó kiontott vére volt.
