A kisimult pénzek egymás mellett büszkén álltak..
Kettő Mátyás között kíváncsian várt egy Rákóczi.
A várakozás korai volt.
Ráncos kéz a helyére tette.
A pénz szerelmese finoman lépkedett,
percenként zsebét cirógatta,
melyben a királyok utaztak.
Sarokhoz érvén kócos kisfiú várta,
koszos arcát a pökhendi puffadt úrra tárta.
– Drága úrfi, éhes vagyok, nem lenne egy kis aprója?
– Mit képzelsz, te fiú? Apróval sérteném meg a büszke királyokat?
– Vagyunk mind! Esetleg nem szánna meg egy testvéremmel?
– Utamból eltakarodj, taknyos gyerek! A zsebem lakóiból egy sem mehet!
Kihúzta magát a görnyedt úr, s tovább lépett,
a gyermeket magára hagyta.
Zsebére tette kezét, a királyokat megsimította.
Az éjszaka leszállt, pökhendi puffadt úr a királyokat huzatjába helyezte,
s álomba merült.
Mátyás király, az igazságos, fölé állt, haraggal nézett rá!
– Mondd! Te pökhendi puffadt úr, miért nem adtál át a gyermeknek? Éhes, beteg családja engem várt, s te megtagadtál!
Szégyelld magad, gyenge rabom,
többet engem nem kapsz meg!
Az igazságos köddé vált.
Pökhendi puffadt úr, izzadva ébredt,
légszomj kínozta vastag testét.
Álmán jót nevetett,
Szerelmeiért nyúlt a huzatba.
Kisimult királyok frissek voltak, a Rákoczik és mögötte a Mátyások.
Az úr megkönnyebbülve vigyorgott.
S mintha álma vált volna valóra, a Mátyások elinaltak.
Ó drága pökhendi puffadt úr hangosan visított:
– Édes királyom elhagyott!
Csöndes zugba köszöntött a reggel,
Nyugodt család a kályha mellett ébredt.
A tűz kialudt, a hamu parázslott,
Kisfiú fáért futott.
A fekete hamut vassal elkotorta,
a fát gondosan rárakta,
Ekkor vette észre:
A sok Mátyás koszosan várta.
Kócos kisfiú boldogan kiemelte, és anyához vitte.